Éhező szív – Egy kisfiú története a magyar vidékről

– Már megint mennyit evett az a gyerek? – csattant fel mostohaanyám, Ildikó hangja, miközben a konyhában a fazekat csörgette. Az ajtó mögött álltam, a gyomrom korgott, de nem mertem bemenni. Tudtam, hogy ha meglát, csak egy szelet kenyeret kapok, azt is szárazon. Apám, László, ilyenkor már rég a földeken volt, hajnalban ment el, este jött haza, fáradtan, szótlanul. Anyám két éve halt meg, azóta minden megváltozott. Ildikóval sosem tudtam beszélgetni, csak a kishúgom, Zsófi miatt maradtam erős. Ő még csak pár hónapos volt, de már most is többet kapott, mint én. Néha, amikor sírt, én ringattam, mert Ildikó csak legyintett: „Majd abbahagyja.”

Egyik este, amikor apám hazaért, odasomfordáltam hozzá. – Apa, éhes vagyok – suttogtam, de Ildikó már ott termett mögöttem. – Ne hisztizz, Diego! – szólt rám, és apám csak a földre nézett. Nem szólt semmit, csak megsimogatta a fejem, de éreztem, hogy ő is tehetetlen. Aznap este a szobámban ültem, a sötétben, és hallgattam, ahogy Ildikó a konyhában mosogat. – Minek enni annak a gyereknek, úgyis csak baj van vele – mondta magában, de én hallottam. A könnyem végigfolyt az arcomon, de nem sírtam hangosan. Nem akartam, hogy meghallja.

A faluban mindenki ismert, de senki sem kérdezte, miért vagyok mindig olyan sovány. Az iskolában a tanító néni, Magdi néni néha adott egy almát, vagy egy szelet kalácsot, amikor senki sem látta. – Egyél, Diego, ne mondd el senkinek – súgta, és én hálás voltam neki. De otthon minden nap ugyanaz volt: kevés étel, hideg szavak, és csak Zsófi mosolya adott erőt. Néha, amikor Ildikó elment a boltba, gyorsan bekaptam pár falatot a konyhában, de mindig féltem, hogy rajtakap.

Egy nap, amikor apám születésnapja volt, Ildikó nagy vacsorát főzött. Az asztalnál ültem, és néztem, ahogy mindenki eszik. Nekem csak egy kis adag jutott, de nem mertem szólni. Zsófi az ölemben ült, és rám mosolygott. Akkor eldöntöttem, hogy neki mindig mindent megadok, amit csak tudok. Aznap éjjel, amikor mindenki aludt, odamentem az ablakhoz, és néztem a csillagokat. – Anyu, ha hallasz, vigyázz ránk – suttogtam. Úgy éreztem, mintha egy pillanatra melegebb lett volna a szobában.

A következő hetekben egyre nehezebb lett minden. Ildikó egyre türelmetlenebb volt, apám egyre fáradtabb. Egyik este, amikor Zsófi sírt, Ildikó rám ordított: – Fogd már be azt a gyereket! – és kicsavarta a kezemből a cumisüveget. Zsófi még hangosabban sírt, én pedig csak álltam, és nem értettem, miért ilyen velem. Aznap este apám bejött a szobámba. – Sajnálom, fiam – mondta halkan, és leült mellém. – Tudom, hogy nehéz, de próbálj meg erős lenni. – De apa, miért nem szeretsz engem Ildikó? – kérdeztem. Apám csak a fejét rázta. – Ő más, fiam. De én szeretlek – mondta, de a hangjában ott volt a fáradtság és a szomorúság.

Az iskolában egyre többet álmodoztam arról, hogy egyszer majd minden jobb lesz. Magdi néni egyszer megkérdezte: – Miért vagy mindig ilyen szomorú, Diego? – Nem vagyok szomorú, csak fáradt – hazudtam. De ő tudta, hogy valami nincs rendben. Egy nap, amikor Ildikó eljött értem az iskolába, Magdi néni félrehívta. – Ildikó, Diego nagyon sovány, nem beteg? – kérdezte. Ildikó csak legyintett: – Válogatós, nem eszik meg semmit. – Magdi néni rám nézett, és láttam a szemében az aggodalmat.

Otthon Ildikó rám förmedt: – Mit mondtál a tanárnőnek? – Semmit – feleltem, de tudtam, hogy most még kevesebb étel jut majd. Aznap este csak egy szelet kenyeret kaptam, vizet ittam hozzá. Zsófi sírt, én pedig ringattam, amíg el nem aludt. Néha azt képzeltem, hogy anyu visszajön, és minden jó lesz. De csak a sötét volt, és a csend.

Egyik reggel, amikor apám már elment dolgozni, Ildikó a konyhában állt, és rám nézett. – Miért nem tudsz olyan lenni, mint Zsófi? – kérdezte. – Ő legalább nem panaszkodik. – De hát ő még csak baba – mondtam halkan. – Akkor tanulj tőle! – vágta rá, és kiment a szobából. Aznap eldöntöttem, hogy nem fogok panaszkodni. De a gyomrom egyre jobban fájt, és néha szédültem az éhségtől.

A faluban egyre többen néztek rám furcsán. Egyik nap a szomszéd néni, Marika néni megkérdezte: – Jól vagy, Diego? – Igen, csak fáradt vagyok – mondtam, de láttam, hogy nem hisz nekem. Másnap egy kis csomagot találtam a kapuban: benne egy szelet kalács és egy alma. Tudtam, hogy Marika néni volt. Hálás voltam, de féltem, hogy Ildikó meglátja.

Egy este, amikor apám hazaért, Ildikó kiabálni kezdett: – Elegem van ebből a gyerekből! – Apám csak ült, és hallgatott. – Ha nem tetszik, elmegyek! – mondta Ildikó, és becsapta az ajtót. Apám rám nézett, a szemében könnyek csillogtak. – Sajnálom, fiam – mondta újra, de én már nem tudtam sírni. Csak Zsófit öleltem magamhoz, és azt suttogtam neki: – Ne félj, én mindig itt leszek neked.

Azóta eltelt pár év, de a fájdalom nem múlt el. Most már nagyobb vagyok, de még mindig érzem az éhséget, nem csak a gyomromban, hanem a szívemben is. Vajon lehet-e szeretni ott, ahol csak hidegség és éhség van? Ti mit tennétek a helyemben?