A tizedik gyermek: Egy magyar anya reményei és csalódásai egy kis faluban

– Zsuzsa, most már biztos fiú lesz, ugye? – szólt oda anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezében lévő kávéscsészét forgatta. A hangja egyszerre volt reménykedő és követelő, mintha csak rajtam múlna, hogy végre teljesítsem a család évszázados álmát: egy fiúgyermeket.

A szívem összeszorult. A kilenc lányom hangja kiszűrődött az udvarról, kacagásuk betöltötte a házat, de én csak a csendet hallottam magamban. Azt a csendet, ami minden egyes terhességem alatt rám telepedett, amikor a család és a falu összes asszonya azt találgatta, vajon most végre fiú lesz-e. Én mindig csak azt akartam, hogy egészséges legyen a gyermekem, de ez a kívánság sosem tűnt elégnek.

A férjem, Laci, csendben ült a sarokban, újságot olvasott, de tudtam, hogy ő is hallja a kérdést. Nem szólt semmit, csak néha rám pillantott, mintha bocsánatot akarna kérni, de sosem tette. A családjában a fiúgyermek mindig is különleges helyet foglalt el. Az apja, Pista bácsi, még most is gyakran mondogatja: „A lányok szépek, de a fiú viszi tovább a nevet.”

A faluban mindenki ismerte a történetünket. A templomban, a boltban, még a buszmegállóban is összesúgtak mögöttem. „Már kilenc lánya van, szegény Zsuzsa, mikor lesz már fiú?” – hallottam gyakran, amikor elmentem a piacra. Néha úgy éreztem, mintha mindenki az én méhemben keresné a falu jövőjét.

A legutóbbi ultrahang után az orvos csak annyit mondott: „Még nem látszik biztosan, de egészségesnek tűnik.” Én megkönnyebbültem, de amikor ezt elmeséltem otthon, Ilona néni csak legyintett: „Majd meglátjuk, de most már tényleg fiú kellene.”

Az este csendben telt. A lányok vacsora után egymás haját fonták, nevetgéltek, én pedig a konyhában ültem, és a kezemet a hasamra tettem. Vajon mit érez ez a kis élet odabent? Vajon érzi a feszültséget, amit a család és a falu rám rakott? Vajon boldog lesz, ha megszületik, vagy már most is érzi, hogy nem elég, ha csak lány lesz?

Egyik este, amikor Laci már aludt, a legidősebb lányom, Anna, odajött hozzám. Leült mellém, és halkan megszólalt:

– Anya, te örülnél, ha fiú lenne?

A kérdés meglepett. Anna mindig is érzékeny volt, hamarabb észrevette a dolgokat, mint a testvérei. Ránéztem, és próbáltam mosolyogni.

– Én csak azt szeretném, hogy egészséges legyen. Nekem mindegy, hogy fiú vagy lány.

Anna bólintott, de láttam a szemében a bizonytalanságot. Ő is tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű.

A napok teltek, a hasam egyre nagyobb lett, a falu pedig egyre kíváncsibb. Egyik reggel, amikor a boltba mentem, Marika néni, a szomszéd, megállított a kapuban.

– Na, Zsuzsikám, most már tényleg fiú lesz, ugye? – kérdezte, és közben végigmért tetőtől talpig.

– Nem tudom, Marika néni, majd meglátjuk – válaszoltam, de a hangom remegett.

– Hát, csak legyen, mert a Laci családjában mindig is fontos volt a fiú. Tudod, az én unokám is most várja az elsőt, és hát, ott is nagy a nyomás.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon hány nő érezte már ezt a súlyt a vállán. Hányan sírtak titokban, mert nem tudtak megfelelni a család és a falu elvárásainak?

A szülés napja közeledett. Egyre többet álmodtam arról, hogy a gyermekem megszületik, és mindenki csalódottan néz rám, ha lány lesz. Néha felriadtam éjszaka, és csak sírtam csendben, hogy senki se hallja.

A lányok is érezték a feszültséget. Egyik este, vacsora közben, a középső lányom, Eszter, megszólalt:

– Anya, ha megint lány lesz, akkor is szeretni fogod?

A kérdés annyira váratlanul ért, hogy elakadt a lélegzetem. Ránéztem Eszterre, és láttam a szemében a félelmet. Megfogtam a kezét.

– Persze, hogy szeretni fogom. Mindannyiótokat szeretlek, és azt is fogom, aki most érkezik.

De belül éreztem, hogy ez nem csak rajtam múlik. A család, a falu, mindenki más is véleményt formál majd.

A szülés napján mindenki izgatott volt. Ilona néni már hajnalban ott volt, Laci idegesen járkált fel-alá, a lányok csendben ültek a nappaliban. Amikor elindultunk a kórházba, úgy éreztem, mintha egy egész élet terhét vinném magammal.

A kórházban, a szülőszobán, egyedül maradtam a gondolataimmal. Az orvos és a nővér kedvesek voltak, de én csak arra tudtam gondolni, vajon most végre fiú lesz-e. Vajon most végre mindenki boldog lesz?

A szülés fájdalmas volt, de amikor meghallottam a baba sírását, minden más megszűnt. A nővér rám mosolygott, de én csak azt kérdeztem:

– Fiú vagy lány?

A válasz mindent megváltoztatott. De hogy hogyan fogadta a családom, a falu, és én magam ezt a pillanatot, azt már a hozzászólásokban mesélem el…

Vajon tényleg csak egy fiúgyermek teheti boldoggá a családot? Vagy elég, ha szeretet van köztünk, bármilyen nemű is a gyermekünk? Ti mit gondoltok erről?