Az álomnyaralás, ami rémálommá vált anyósom miatt

„Nem hiszem el, hogy ezt teszi velünk!” – kiáltottam fel, miközben az autó csomagtartójába próbáltam bepréselni az utolsó bőröndöt. A Balatonhoz készültünk, egy régóta tervezett nyaralásra, amit kislányunk, Lili, már hónapok óta várt. Minden tökéletesnek ígérkezett, amíg anyósom, Erzsébet, be nem jelentette, hogy ő is velünk tart.

„De hát nem is hívtuk meg!” – mondta Gábor, a férjem, miközben próbálta megőrizni a nyugalmát. Erzsébet azonban hajthatatlan volt. „Úgy gondoltam, hogy jót tenne nekem egy kis pihenés veletek” – mondta mosolyogva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Az első nap még viszonylag jól telt. Erzsébet segített Lilinek homokvárat építeni a parton, és úgy tűnt, minden rendben lesz. De aztán elkezdődtek a problémák. Erzsébet mindenbe beleszólt: mit együnk vacsorára, hova menjünk kirándulni, még azt is megmondta, milyen fürdőruhát vegyen fel Lili.

„Anya, kérlek, próbálj meg kicsit lazítani” – kértem tőle egy este, amikor már nem bírtam tovább. „Ez a nyaralás nekünk is fontos.” De Erzsébet csak legyintett. „Csak segíteni akarok” – mondta sértődötten.

A helyzet csak rosszabbodott. Egyik este vacsora közben Erzsébet elkezdte kritizálni Gábort. „Nem hiszem el, hogy még mindig nem kaptál előléptetést a munkahelyeden” – mondta gúnyosan. Gábor arca elvörösödött a dühtől. „Ez nem ilyen egyszerű” – válaszolta feszülten.

A feszültség tapintható volt. Lili is észrevette, hogy valami nincs rendben. „Miért veszekszik mindenki?” – kérdezte ártatlanul. Nem tudtam mit mondani neki.

A következő napokban próbáltam elkerülni Erzsébetet. Amikor csak lehetett, Lilit elvittem sétálni vagy fagyizni. De Erzsébet mindig megtalált minket. „Nem szabad így elhanyagolni a családot” – mondta egyszer, amikor éppen egy csendes helyen próbáltam megnyugtatni magam.

A nyaralás végére már alig beszéltünk egymással. Gábor és én csak arra vártunk, hogy végre hazamehessünk. Erzsébet azonban még mindig úgy tett, mintha minden rendben lenne.

Amikor végre hazaértünk, Gábor és én leültünk beszélgetni. „Ezt nem folytathatjuk így” – mondta komoran. „Valamit tennünk kell anyáddal.” Egyetértettem vele, de nem tudtam, hogyan oldhatnánk meg a helyzetet.

Azóta is gyakran eszembe jut az a nyár. Vajon mit tehettem volna másképp? Hogyan lehetett volna elkerülni a konfliktust? És legfőképpen: hogyan lehetne újra békét teremteni a családunkban?