A Szívem Terhe: Hogyan Váltam Szüleim Válásának Katalizátorává

„Nem bírom tovább!” – kiáltottam, miközben a szobám ajtaját becsaptam, és a falnak dőlve zokogni kezdtem. A szüleim, Éva és László, már megint veszekedtek a nappaliban. Az utóbbi hónapokban ez mindennapossá vált. A hangjuk átszűrődött a falakon, és úgy éreztem, mintha minden egyes szó egy újabb szög lenne a családunk koporsójában. Tizenhét éves voltam, és úgy éreztem, hogy az én felelősségem megmenteni őket, megmenteni minket.

Egyik este, amikor már nem bírtam tovább hallgatni a veszekedést, elhatároztam, hogy közbelépek. „Anya, apa, miért nem próbáljátok megoldani a dolgokat?” – kérdeztem remegő hangon, miközben beléptem a nappaliba. Éva rám nézett könnyes szemekkel, László pedig dühösen sóhajtott. „Ez nem a te dolgod, Rebeka” – mondta László fáradtan. De én nem hagytam annyiban.

„De igenis az én dolgom!” – vágtam vissza. „Ez az én családom is! Nem akarom, hogy elváljatok!” A szavaim súlyosak voltak, és éreztem, hogy valami megváltozott a levegőben. Éva és László egymásra néztek, majd Éva halkan megszólalt: „Talán igazad van, Rebeka. Talán tényleg beszélnünk kellene valakivel.” Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, talán van remény.

Elkezdtünk családterápiára járni. Az első néhány alkalom reményt keltett bennem. A terapeuta segített nekik megérteni egymást, és úgy tűnt, mintha a dolgok javulnának. De ahogy teltek a hetek, a régi sérelmek újra felszínre törtek. Egyik este Éva sírva jött ki a terapeuta irodájából. „Nem tudom tovább csinálni” – mondta nekem halkan.

A következő hetekben Éva és László egyre távolabb kerültek egymástól. A veszekedések ritkábbak lettek, de a csend még fájdalmasabb volt. Egyik este László bejelentette, hogy elköltözik. „Ez nem működik” – mondta halkan. Éva csak bólintott, és én ott álltam közöttük, tehetetlenül.

Az elkövetkező hónapokban próbáltam megszokni az új életet. László egy másik városba költözött, Éva pedig próbálta összeszedni magát. Én pedig ott maradtam a bűntudatommal. Úgy éreztem, hogy én voltam az oka mindennek. Ha nem avatkozom közbe, talán még mindig együtt lennének.

Most huszonkét éves vagyok, és még mindig azon tűnődöm, vajon helyesen cselekedtem-e. Vajon tényleg segítettem nekik, vagy csak felgyorsítottam azt, ami amúgy is elkerülhetetlen volt? Néha azon kapom magam, hogy visszavágyom azokba az időkbe, amikor még együtt voltunk, bármennyire is nehéz volt.

Vajon van-e valaha is helyes időpont beavatkozni? Vagy csak hagynom kellett volna őket saját útjukat járni? Ezek a kérdések kísértenek engem minden nap.