Egyedül az Irodai Bulira: Miért Nem Jön a Férjed, Anna? És Péter, Miért Nem Erőlteted? – Az Anyós Panasza

„Miért nem jön Péter az irodai bulira, Anna?” – kérdezte anyósom, Erzsébet, miközben a vasárnapi ebédet szolgáltuk fel. A hangja éles volt, mint a kés, és mindenki az asztalnál megdermedt egy pillanatra. Az ilyen kérdések mindig feszültséget hoztak magukkal, és most sem volt másképp.

Péter mellettem ült, és láttam, ahogy az arca elkomorul. Már napok óta panaszkodott arról, hogy mennyire elege van a társasági eseményekből, és hogy mennyire nem akar elmenni az irodai bulira. De Erzsébet kérdése most mindent felforgatott.

„Nem értem, miért kellene elmennem” – válaszolta Péter halkan, de határozottan. „Egész héten dolgozom, és egyszerűen nincs kedvem még egy estét is az irodai emberekkel tölteni.”

„De Péter, ez fontos lenne Annának” – folytatta Erzsébet, mintha nem is hallotta volna a válaszát. „Mindenki ott lesz a párjával. Mit fognak gondolni róla, ha egyedül megy?”

Éreztem, hogy a gyomrom összeszorul. Erzsébet mindig is ügyesen tudta manipulálni a helyzeteket, és most is pontosan tudta, hova kell szúrnia. Péter és köztem már régóta feszültség volt, és ez a vita csak tovább mélyítette a szakadékot.

„Nem érdekel, mit gondolnak mások” – mondta Péter dacosan. „Anna tudja, hogy mellette állok mindenben. Nem kell bizonyítanom ezt egy bulin.”

„De Péter…” – kezdtem volna bele én is, de Erzsébet közbevágott.

„Anna, te is tudod, hogy ez nem így működik. Egy házasságban kompromisszumokat kell kötni. Ha te elmész egyedül, az emberek azt fogják hinni, hogy valami nincs rendben köztetek.”

A szavai fájtak, mert pontosan tudtam, hogy igaza van. Az emberek mindig pletykálnak, és egy ilyen esemény csak olaj lenne a tűzre.

„Erzsébet, kérlek…” – próbáltam nyugtatni a helyzetet.

„Nem, Anna! Valakinek meg kell mondania az igazat!” – vágott vissza Erzsébet.

Péter felállt az asztaltól. „Elég volt ebből! Nem fogok részt venni ebben a beszélgetésben.” Azzal kiviharzott a szobából.

A csend súlyos volt utánunk. Erzsébet rám nézett, és láttam a szemében a csalódottságot.

„Anna, én csak jót akarok nektek” – mondta lágyabban.

„Tudom” – válaszoltam halkan. „De néha a jószándék is fájdalmat okozhat.”

Aznap este Péterrel alig beszéltünk egymással. Mindketten tudtuk, hogy valami megváltozott köztünk. Az irodai buli csak egy ürügy volt arra, hogy felszínre törjenek azok a problémák, amiket már régóta próbáltunk elkerülni.

Ahogy ott feküdtem az ágyban, azon tűnődtem, vajon hogyan jutottunk idáig. Mikor lettünk ennyire távolságtartók egymással? És vajon van-e még esély arra, hogy helyrehozzuk mindezt?

Másnap reggel Péter korán elment dolgozni. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Sajnálom a tegnapit. Beszéljünk este.” A szívem összeszorult a bocsánatkérésétől.

Az irodában mindenki izgatottan készült a bulira. Kollégáim kérdezgettek róla, és próbáltam mosolyogva válaszolni nekik. De belülről emésztett a bizonytalanság.

Este Péter már otthon várt rám. Csendesen ültünk le egymással szemben.

„Anna, tudom, hogy nehéz volt neked tegnap” – kezdte Péter bűnbánóan.

„Nem csak nekem volt nehéz” – válaszoltam őszintén. „Mindketten hibásak vagyunk abban, hogy idáig jutottunk.”

Péter bólintott. „Szeretném megpróbálni helyrehozni ezt az egészet. De ehhez mindkettőnknek változnia kell.”

A szavai reményt adtak nekem. Talán még van esély arra, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz.

Ahogy ott ültünk egymás mellett, azon tűnődtem: vajon képesek leszünk-e legyőzni a múlt árnyait? Vagy ez az egész csak egy újabb fejezet lesz abban a könyvben, amit soha nem akartunk megírni?