„Búcsú a Vezércsillagomtól: Tisztelgés egy Elvesztett Mentor Emléke Előtt”
Budapestre költözni egy valóra vált álom volt, de egyben félelmetes is. Az égbe nyúló épületek hatalmasnak tűntek, és az utcák olyan energiával pezsegtek, ami egyszerre volt izgalmas és nyomasztó. Egy kisvárosi lányként kerültem a metropolisz szívébe, és elveszettnek éreztem magam az emberek tengerében. Ekkor találkoztam Évával.
Éva a nagynéném barátnője volt, egy tapasztalt budapesti, aki több mint három évtizede élt a városban. Ő volt minden, amivé válni szerettem volna: magabiztos, talpraesett és rendíthetetlenül kedves. Amikor a nagynéném bemutatott minket egymásnak, Éva habozás nélkül vett a szárnyai alá. Ő lett a mentorom, az útmutatóm, és sok tekintetben a második anyám.
Első találkozásunkkor egy hangulatos kávézóban a belvárosban Éva melegséget és bölcsességet sugárzott. Megosztotta velem saját útját a városba, diadalok és kudarcok történeteit, amelyek a kitartás és elszántság képét festették le. Nevetése ragályos volt, tanácsai pedig mindig humorral és gyakorlatiassággal fűszerezettek.
Éva megtanított, hogyan navigáljak a metróhálózaton, hol találom a legjobb péksüteményeket a városban, és ami a legfontosabb, hogyan álljak helyt egy soha nem alvó városban. Bemutatott baráti körének is, egy élénk művészekből, írókból és álmodozókból álló társaságnak, akik tárt karokkal fogadtak. Éva által találtam meg a helyemet Budapesten.
De nem csak a gyakorlati tanítások tették Évát különlegessé. Az ő rendíthetetlen hite bennem volt az igazi különbség. Amikor kételkedtem magamban vagy elárasztottak a városi élet kihívásai, Éva mindig ott volt bátorító szavakkal. „Meg tudod csinálni” – mondta mindig biztató mosollyal. „Erősebb vagy, mint gondolnád.”
Ahogy teltek az évek, kapcsolatunk elmélyült. Együtt ünnepeltük a születésnapokat és ünnepeket, számtalan csésze kávét ittunk meg együtt, és megosztottuk egymással reményeinket és félelmeinket. Éva családdá vált számomra, betöltve egy űrt, aminek létezéséről nem is tudtam.
Aztán eljött a nap, amikor minden megváltozott. Éva hirtelen megbetegedett, és bár harcos szelleme volt, nem tudta legyőzni a betegséget, ami elragadta őt. Az ő elvesztése olyan űrt hagyott az életemben, amit lehetetlennek tűnt betölteni.
Halála utáni hetekben céltalanul bolyongtam a városban. Az utcák, amelyeken együtt jártunk, üresebbnek tűntek nélküle. Hiányzott a nevetése, az útmutatása és rendíthetetlen támogatása. A város, amely egyszer otthonomnak érződött, most idegennek és hidegnek tűnt.
Ahogy küzdöttem a gyászommal, rájöttem, hogy Éva tanításai még mindig velem vannak. Hangja visszhangzott a fejemben kételyek pillanataiban, arra ösztönözve, hogy folytassam. Bár ő már nincs itt, szelleme tovább él abban az erőben, amit segített bennem kialakítani.
Az élet Éva nélkül tagadhatatlanul nehezebb. A világ kicsit kevésbé fényes az ő fénye nélkül. De ahogy tovább navigálok a városi élet kihívásai között, magammal hordozom az emlékét. Az ő öröksége a kitartás és szeretet öröksége, emlékeztetve arra, hogy még veszteségben is találhatunk erőt.