Majdnem átvertek a lakásvásárlásnál – de a lányom mentett meg

– Anya, ne! – Léna hangja remegett, ahogy a telefonom után kapott. Az ujjammal már majdnem rányomtam az utalás gombra, hogy elküldjem a húsz év alatt összekuporgatott pénzemet egy vadidegennek. A szívem hevesen vert, az arcom égett a szégyentől és a bizonytalanságtól.

– Léna, kérlek, most ne! Ez fontos – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom elárulta a feszültséget. A konyhaasztalnál ültünk, előttem a laptop, rajta a hirdetés: „Eladó tágas garzon Zuglóban, első emelet, csendes környék”. Mellette a nő fényképe: Kiss Mária, kedves mosollyal. Az üzenetváltásainkban semmi gyanús nem volt – legalábbis eddig.

– Anya, ez túl gyors! Tegnap láttuk csak azt a nőt! Mi van, ha átver? – Léna szeme könnyes volt, de eltökélt. Tízévesen már túl sok mindent látott: apja elhagyott minket egy fiatalabb nőért, hónapokig albérletből albérletbe költöztünk, minden fillért meg kellett néznünk.

– Nézd, kicsim, ez most egy lehetőség. Nem akarok örökké idegeneknél lakni – sóhajtottam. – Mária nagyon rendesnek tűnt. Megmutatta a lakást, minden papír rendben volt…

– De anya! Nem is volt ott a tulajdonos! Csak azt mondta, hogy ő az unokahúga! És miért kell most azonnal utalni? – Léna hangja egyre kétségbeesettebb lett.

Ekkor hirtelen visszaidéztem a tegnapi találkozót. Mária valóban kedves volt, de amikor rákérdeztem a tulajdoni lapra, csak egy fénymásolatot mutatott. Azt mondta, az igazit majd az ügyvédnél látjuk. És valóban: sürgetett, hogy minél előbb utaljam át az előleget, mert „más is érdeklődik”.

A gyomrom görcsbe rándult. Mi van, ha Léna tényleg ráérzett valamire? Hiszen ő mindig is érzékeny volt az emberekre. Talán jobban is, mint én.

– Jó – mondtam végül halkan. – Nem utalok most semmit. Előbb utánanézek még egyszer mindennek.

Léna megkönnyebbülten sóhajtott fel és átölelt. – Köszönöm, anya!

Aznap este alig aludtam. Folyton az járt a fejemben: mi van, ha tényleg átverés az egész? Reggel első dolgom volt felhívni egy ügyvédet ismerős ajánlására.

– Kiss Mária? – kérdezte vissza az ügyvéd, amikor elmondtam neki a történetet. – Már hallottam róla. Több ügyfelem is panaszkodott rá. Általában nem ő a tulajdonos, csak közvetítőnek adja ki magát. Volt már olyan is, hogy eltűnt az előleggel.

A kezem remegett, ahogy letettem a telefont. Léna ott állt mellettem.

– Igazad volt – mondtam neki halkan. – Majdnem mindenünket elveszítettük volna.

Aznap este leültünk beszélgetni. – Tudod, anya – kezdte Léna –, én csak azt szeretném, ha biztonságban lennénk. Nem akarok újra költözni…

– Én sem – feleltem könnyes szemmel. – És ígérem, hogy ezentúl mindig meghallgatlak.

A következő hetekben újra elkezdtünk keresgélni. Most már óvatosabb voltam: minden papírt ellenőriztünk ügyvéddel, soha nem utaltam előre pénzt ismeretlennek. Végül egy idős házaspár kínált fel nekünk egy kis lakást Kispesten. Ők maguk mutatták meg az ingatlant, minden hivatalos papírt együtt néztünk át az ügyvédünkkel.

Az adásvételi szerződés aláírása után Léna rám nézett:

– Most már tényleg hazamehetünk?

– Igen, kicsim – mosolyogtam rá –, most már tényleg otthon leszünk.

Azóta is gyakran eszembe jut az a nap, amikor majdnem mindent elveszítettem volna – ha nincs mellettem a lányom. Vajon hányan estek már hasonló csapdába? Miért bízunk meg olyan könnyen idegenekben? És vajon megtanulunk-e végre hallgatni arra, aki igazán fontos nekünk?