Egy otthonszülés tragédiája – Dóra története az önállóságról és veszteségről

– Dóra, kérlek, gondold át még egyszer! – hallottam anyám hangját a telefonban, miközben a konyhapultnak támaszkodtam, egyik kezemmel a hasamat simogatva. – Nem vagyunk már a nyolcvanas években, most már mindenki kórházban szül!

– Anya, kérlek, ne kezdjük elölről – sóhajtottam. – Mindent elolvastam, mindent előkészítettem. A bába is jönni fog. Itthon akarom világra hozni a kisfiamat. Nem akarok kórházi ridegséget, nem akarom, hogy idegenek vegyék körül az első pillanatokban.

Anyám hangja megremegett: – De mi lesz, ha valami baj történik? És Gábor? Ő sem tud segíteni…

Gábor, a férjem, a nappaliban ült, csendben bámulta a tévét. A sclerosis multiplex miatt már rég nem tudott úgy mozogni, mint régen. Minden nap gondoskodtam róla: reggelente segítettem felöltözni, este ágyba fektettem. Az orvosok szerint állapota csak romlani fog. Ezért is döntöttem úgy, hogy mindent magam oldok meg. Nem akartam terhet jelenteni senkinek.

Aznap este vihar tombolt odakint. A szél csapkodta az ablakokat, az eső dobolt a párkányon. A fájások hirtelen kezdődtek. Először csak enyhe görcsök voltak, de hamarosan már alig kaptam levegőt. Gábor aggódva nézett rám.

– Hívjam a bábát? – kérdezte halkan.

– Már úton van – lihegtem. – Csak… csak maradj velem.

A következő órákban minden összemosódott. A fájdalom hullámokban tört rám, közben próbáltam Gábort is nyugtatni, aki egyre idegesebben dobolta ujjával a karfát.

A bába végül megérkezett – egy kedves, középkorú nő, Eszter. Megnyugtatóan mosolygott rám.

– Minden rendben lesz, Dóra. Hallgass a testedre. Lélegezz mélyeket.

De valami nem stimmelt. A fájások egyre erősödtek, de a baba nem akart megszületni. Eszter arca egyre komorabb lett.

– Dóra, úgy érzem, baj van. A baba szívhangja gyenge. Azonnal kórházba kell mennünk!

– Nem! – kiáltottam kétségbeesetten. – Nem hagyhatom itt Gábort! Nem tud egyedül felkelni…

Eszter már hívta is a mentőket. Gábor sírva fakadt.

– Dóra… kérlek… menj! Érted aggódom!

A mentők perceken belül megérkeztek. A vihar miatt az utak csúszósak voltak, minden perc végtelennek tűnt. A kórházban már vártak ránk, de túl késő volt. A kisfiamat elvesztettem.

Azóta minden nap újra és újra lejátszom magamban azt az éjszakát. Vajon ha hamarabb engedek anyám kérésének? Ha nem ragaszkodom annyira az önállóságomhoz? Ha nem akarok mindent egyedül megoldani?

Gábor állapota tovább romlott. Egyre többször kellett segítséget kérnem másoktól is – anyámtól, nővéremtől, sőt néha még a szomszéd Marikától is. Minden alkalommal szégyenkeztem: én, aki mindig mindent kézben tartottam, most másokra szorulok.

Egy este anyám leült mellém a konyhában.

– Dóra… tudom, hogy erős vagy. De néha az is bátorságot jelent, ha segítséget kérünk.

Sírva fakadtam.

– Anya… én csak azt akartam, hogy Gábor ne érezze magát tehernek… hogy a kisfiunkat szeretetben hozzam világra…

Anyám átölelt.

– Néha az élet nem úgy alakul, ahogy tervezzük. De nem vagy egyedül.

Azóta próbálok tanulni abból az éjszakából. Már nem szégyellem kimondani: szükségem van másokra.

De vajon hányan vagyunk még így Magyarországon? Hány nő hiszi azt, hogy mindent egyedül kell megoldania? És vajon mikor tanuljuk meg végre elfogadni: néha az igazi erő abban rejlik, ha merünk segítséget kérni?