A szeretet néma csendje: Egy házasság árnyékában

– Miért nem főztél még vacsorát, Nóra? – Áron hangja úgy csattant a konyhaajtóban, mint egy ostor. A kezemben remegett a fakanál, ahogy a fazék fölött álltam. A gyerekek már rég az asztalnál ültek, csendben, mint akik érzik a feszültséget a levegőben.

– Dolgoztam egész nap, Áron – válaszoltam halkan, de ő már hátat is fordított. Nem nézett rám, csak leült a tévé elé, mintha ezzel el is intézte volna a beszélgetést. A szívem összeszorult. Hányszor játszódott már le ez a jelenet? Hányszor éreztem magam láthatatlannak ebben a házban?

A mi történetünk nem kezdődött rosszul. Egy kis faluban nőttem fel, ahol mindenki ismer mindenkit. Áron jóképű fiú volt, szorgalmas, tisztességes családból. Az esküvőnkön mindenki azt mondta, szerencsés vagyok. Akkor még hittem is benne. De az évek alatt valami megváltozott. Vagy talán sosem volt más?

Áron sosem volt bőbeszédű. De ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet mondott. Ha szólt is hozzám, csak utasításokat adott: „Vidd ki a szemetet!”, „Mosd ki az ingemet!”, „A gyerekeknek készíts uzsonnát!” Az ölelések elmaradtak, a közös nevetések eltűntek. Csak a csend maradt köztünk – az a fojtogató, mindent betöltő csend.

A legrosszabbak azok az esték voltak, amikor úgy éreztem, megfulladok ebben a némaságban. Amikor a gyerekek már aludtak, én pedig egyedül ültem a konyhában, és azon gondolkodtam, vajon hol rontottam el. Miért nem tudok megfelelni neki? Miért nem vagyok elég jó?

Egyik este, amikor már harmadszor melegítettem fel Áron vacsoráját – mert ő mindig későn jött haza –, megkérdeztem tőle:

– Szeretsz még engem?

Fel sem nézett az újságjából.

– Ne butáskodj, Nóra! – mondta. – Ha nem szeretnélek, nem lennék itt.

De én tudtam, hogy ez nem igaz. Azért volt itt, mert így szokás. Mert az ő apja is így csinálta. Mert nálunk a férfi dolgozik, a nő pedig mindent elvisel.

A barátnőim közül sokan irigyeltek: „Neked legalább van férjed! Nem iszik, nem veri a gyerekeket.” De ők nem látták azt az ürességet, ami lassan beköltözött közénk. Nem látták azokat az éjszakákat, amikor sírva aludtam el.

Egy nap aztán betelt a pohár. A kisebbik lányom, Zsófi sírva jött haza az iskolából.

– Anya, miért nem jön apu soha az anyák napi műsorra? – kérdezte.

Nem tudtam mit mondani. Áron sosem vett részt semmiben, ami a gyerekekkel kapcsolatos volt. Szerinte az „asszony dolga”.

Aznap este próbáltam beszélni vele.

– Áron, kérlek… A gyerekeknek szükségük lenne rád. Nekem is…

– Ne kezd már megint! – vágott közbe ingerülten. – Egész nap dolgozom értetek! Mit akarsz még?

– Egy kis figyelmet… egy kis szeretetet…

– Ezek női dolgok! – legyintett.

Ott álltam előtte, megalázva és összetörve. Akkor értettem meg igazán: neki nem számítanak az érzéseim. Csak az számít, hogy minden úgy menjen, ahogy ő megszokta.

Az anyám mindig azt mondta: „Tűrni kell, lányom! Az asszony sorsa ilyen.” De én már nem akartam tűrni. Egyre többször gondoltam arra, hogy elmegyek. Hogy új életet kezdek valahol máshol – ahol talán valaki meglátja bennem azt az embert is, aki vagyok.

De mi lesz a gyerekekkel? Mi lesz velem? Vajon képes lennék rá? Vagy csak álmodozom egy olyan szabadságról, ami sosem lehet az enyém?

Egy este Zsófi odabújt hozzám.

– Anya, te boldog vagy?

Nem tudtam válaszolni neki. Csak átöleltem és sírtam.

Most itt ülök a sötét konyhában, és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így ebben az országban? Hányan tűrjük csendben azt a szeretetlenséget és magányt, amit senki sem lát kívülről?

Vajon meddig lehet csendben maradni? És ha egyszer végre megszólalok… lesz-e bárki, aki meghallgat?