Anyám örök elégedetlensége: Egy fiatal család harca a békéért
– Már megint egyedül főzöl, Anna? – Anyám hangja élesen hasított végig a konyhán, miközben a leves fölött álltam. – Hol van az a férjed? Az ő anyja miért nem segít soha semmiben?
A kanalat megállítottam a levegőben. A gyomrom összeszorult, mint mindig, amikor anyám, Mária, belépett az ajtón. Gyerekkoromban ő volt a példaképem: egyedül nevelt fel engem és a bátyámat, keményen dolgozott egy budapesti könyvelőirodában, és sosem panaszkodott – legalábbis akkor még nem. Most viszont úgy érzem, minden nap egy újabb vizsga, ahol csak hibázhatok.
– Zoli dolgozik, anya – válaszoltam halkan. – És az anyósa is messze lakik, tudod jól.
– Az nem kifogás! – csattant fel. – Ha én lennék az anyósod, minden hétvégén itt lennék segíteni! De hát ők… – legyintett, mintha Zoli családja valami alsóbbrendű kaszt lenne.
A kisfiam, Marci, ekkor kezdett sírni a szobában. Anyám bosszúsan felsóhajtott:
– Látod? Még a gyerek is érzi ezt a káoszt. Bezzeg amikor ti kicsik voltatok, mindig rend volt otthon!
Nem szóltam semmit. A könnyeimet visszanyelve mentem be Marcival a hálóba. Az ablakon át láttam az udvaron játszó gyerekeket – szomszédok, akiknek az anyukái együtt nevetgéltek a padon. Irigyeltem őket. Vajon ők is ilyen feszültségben élnek?
Este Zoli fáradtan ért haza. Megpróbáltam mosolyogni rá, de ő rögtön észrevette rajtam a feszültséget.
– Megint itt volt anyád? – kérdezte halkan.
Bólintottam.
– Sajnálom, Anna. Tudom, mennyire nehéz neked ez így.
– Nem akarom, hogy haragudj rá – mondtam gyorsan. – Csak… olyan nehéz megfelelni neki. Mindig azt érzem, hogy kevés vagyok.
Zoli átölelt.
– Nekem pont elég vagy. És Marcinak is. Próbálj ne törődni vele annyira.
De hogyan lehetne nem törődni vele? Anyám egész életemben azt tanította: csak akkor vagyok jó, ha mindent tökéletesen csinálok. Most pedig úgy érzem, minden nap elbukom előtte.
Másnap reggel anyám már ott várt a kapuban.
– Elhoztam neked egy kis süteményt – mondta, de közben végigmérte a lakást. – Hát ez sem lett kitakarítva rendesen…
Aztán leült a nappaliban és elkezdte sorolni: miért nem járunk többet orvoshoz Marcival, miért nem keresek rendes munkát (a GYES szerinte csak „lustaság”), miért nem veszünk új bútort, miért nem hívjuk át gyakrabban Zoli szüleit.
Egy ponton már nem bírtam tovább:
– Anya, kérlek! Miért nem tudsz egyszerűen csak örülni annak, ami van? Miért kell mindig mindent kritizálnod?
Anyám arca megkeményedett.
– Azért, mert szeretlek titeket! Nem akarom, hogy úgy járjatok, mint én… Egyedül maradtam mindennel! Ha nem vagyok szigorú veled, sosem tanulod meg!
– De én nem vagyok te! – kiáltottam vissza könnyekkel a szememben. – Nekem másra van szükségem!
Csend lett. Anyám felállt és szó nélkül elment.
Aznap este órákig ültem Marcival a karomban. Vajon tényleg hálátlan vagyok? Vagy csak végre szeretnék levegőhöz jutni?
A következő hetekben anyám ritkábban jött át. Eleinte hiányzott is kicsit – hiszen szeretem őt –, de közben fellélegeztem. Több időt töltöttünk együtt Zolival és Marcival; néha átjöttek Zoli szülei is, csendesen játszottak Marcival vagy segítettek főzni.
Egy vasárnap délután anyám váratlanul beállított egy nagy tál töltött káposztával.
– Hoztam ebédet – mondta halkan. – Tudom, hogy mostanában sokat dolgozol magadon… és én is próbálkozom.
Leültünk együtt enni. Anyám keze remegett kicsit, amikor Marcit etette.
– Ne haragudj rám, Anna – suttogta egyszer csak. – Csak féltelek. Néha túl sokat várok el… talán magamtól is.
Megfogtam a kezét.
– Szeretlek, anya. De kérlek… engedd meg nekem is, hogy hibázzak néha.
Anyám bólintott. Aznap este először éreztem azt: talán mégis lehet béke köztünk.
De vajon tényleg képesek vagyunk változni? Vagy az örök elégedetlenség öröklődik tovább generációról generációra? Ti mit gondoltok: lehet igazán szabadulni a szülői elvárások súlya alól?