Egy esküvő árnyékában: Amikor minden megváltozik egyetlen hívás miatt

– Marci, kérlek, ne most! – szóltam rá a bátyámra, miközben a telefonomat szorongattam. A kávézóban ültem Annával, a menyasszonyommal, éppen a lagzi zenelistáját válogattuk. Aztán megszólalt a telefonom. Anyám neve villogott a kijelzőn. A hangja remegett, mintha minden erejét összeszedte volna, hogy kimondja: – Fiam, baj van. Azonnal gyere be a Szent Imre kórházba… és hozd el az egészségbiztosítási papírokat is.

A szívem kihagyott egy ütemet. Anna aggódva nézett rám, de csak annyit mondtam: – Anyámnak valami baja van. Menni kell.

A villamoson ülve próbáltam összerakni a fejemben, mi történhetett. Anyám sosem panaszkodott, mindig erős volt. Apám halála óta ő tartotta össze a családot, még akkor is, amikor Marci elköltözött Debrecenbe, én pedig Budapesten próbáltam boldogulni. Most azonban minden bizonytalanná vált.

A kórház folyosóján éreztem az ismerős fertőtlenítőszagot, ami mindig a gyerekkorom betegségeit juttatta eszembe. Anyám az ágyon feküdt, sápadtan, de amikor meglátott, próbált mosolyogni.

– Jól vagyok, csak egy kis vizsgálat… – kezdte.

– Ne hazudj nekem, anya! – tört ki belőlem. – Mi történt?

A szeme megtelt könnyel. – Nem akartalak terhelni… De most már nem tudom tovább titkolni. Azt mondták, daganatot találtak. Lehet, hogy műteni kell.

A világ megállt körülöttem. Anna hívott közben, de nem vettem fel. Csak ültem ott anyám mellett, és próbáltam felfogni a hallottakat.

– Miért nem szóltál előbb? – kérdeztem halkan.

– Nem akartam elrontani az esküvődet. Tudom, mennyire vártad ezt a napot… – suttogta.

Aznap este Marci is bejött a kórházba. Feszült volt a légkör köztünk; régóta nem beszéltünk őszintén egymással. Mindig is ő volt anyám kedvence, én pedig az örök második.

– Most mi lesz? – kérdezte Marci ridegen.

– Először is meg kell tudnunk, mennyire súlyos – válaszoltam. – De együtt kell maradnunk.

Marci csak vállat vont. – Nekem dolgoznom kell, nem tudok itt lenni minden nap.

– És szerinted nekem könnyű? – csattantam fel. – Az esküvőm előtt állok!

Anyánk közénk szólt: – Elég! Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek.

Az éjszakát anyám mellett töltöttem egy kényelmetlen széken ülve. Hallgattam a lélegzetét, néha felriadtam egy-egy gép pittyegésére. Hajnalban Anna üzent: „Szükséged van rám?”

Nem tudtam mit válaszolni. Egyszerre akartam mindent és semmit. Aztán mégis visszaírtam: „Gyere be hozzánk.”

Anna csendben ült le mellém reggel. Megfogta a kezemet.

– Akármi lesz is, melletted vagyok – mondta halkan.

A következő napokban minden felborult. Az esküvő szervezése háttérbe szorult; helyette orvosokkal beszéltem, papírokat töltöttem ki, és próbáltam tartani magamban a lelket. Marci továbbra is távolságtartó volt; néha úgy éreztem, mintha csak én lennék felelős mindenért.

Egyik este anyám magához intett.

– Fiam… van valami, amit még el kell mondanom. Apádról van szó.

Megfagyott bennem a vér.

– Tudod… nem véletlenül halt meg olyan fiatalon. Volt egy másik családja is… én csak később tudtam meg. Azóta próbáltam mindent helyrehozni köztetek Marcival, de talán sosem sikerült igazán.

A szavak súlya alatt összeroskadtam. Hirtelen értelmet nyertek a gyerekkori emlékek: apám gyakori távollétei, anyám sírásai éjszakánként.

Anna átölelt. – Ez most sok egyszerre… De legalább most már tudod az igazat.

Marci másnap dühösen tört be a kórterembe.

– Miért kellett ezt most elmondani? – kiabálta anyánkra. – Nem elég baj, hogy beteg vagy?

– Jobb most szembenézni vele, mint hazugságban élni tovább! – vágtam vissza.

A feszültség tapintható volt. Anyánk sírva fakadt; Marci kiviharzott a folyosóra.

Az esküvő napja közeledett. Anna minden erejével próbálta tartani bennem a lelket; közben anyám állapota is javult valamelyest. Az orvosok reményt adtak: ha időben műtik, jók az esélyei.

Az utolsó este anyám kezét fogtam.

– Sajnálom, hogy ennyi mindent rád zúdítottam – mondta halkan.

– Inkább most tudjam meg mindezt, mint soha – feleltem könnyes szemmel.

Az esküvőnk végül szerényebb lett: csak szűk családi körben tartottuk meg egy kis budai étteremben. Anyám ott ült az első sorban; Marci is eljött végül, csendben bólintott felém az oltár előtt.

Azóta sok minden változott bennem és körülöttem is. Már nem félek kimondani az igazat; megtanultam megbocsátani apámnak és elfogadni anyámat minden hibájával együtt.

De vajon tényleg képesek vagyunk újrakezdeni egy ilyen igazság után? Vagy örökre ott marad bennünk a múlt árnyéka? Ti mit tennétek a helyemben?