Szerethetünk-e igazán, ha a múlt mindig köztünk áll? – Egy mozaikcsalád küzdelmei

– Nem vagy az apám! – Marci hangja élesebben hasított a levegőbe, mint bármilyen kés. Ott álltam a nappali közepén, kezemben a törött tányérral, amit az imént ejtett le dühében. A szívem összeszorult, mintha valaki ököllel ütötte volna meg. Patrícia a konyhaajtóban állt, arcán kétségbeesés és fáradtság keveredett.

– Marci, ezt ne mondj ilyet! – szólt rá halkan, de a fiú már kiviharzott a szobából. A húga, Lilla, csendben sírdogált az asztalnál. Én csak álltam ott, bénultan, és azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el?

Patríciával három éve ismerkedtünk meg egy könyvtárban. Ő két gyerekkel érkezett, én pedig egyedülállóként próbáltam újrakezdeni harmincöt évesen. Sokan mondták: „Zoli, gondold meg! Egy elvált nő két gyerekkel? Nem lesz könnyű!” De én hittem abban, hogy a szeretet mindent legyőz. Hogy majd én leszek az, aki bebizonyítja: lehet boldog mozaikcsaládot építeni.

Az első hónapokban minden új volt és izgalmas. Lilla ragaszkodott hozzám, Marci pedig eleinte elfogadott – legalábbis úgy tűnt. Aztán jöttek a hétköznapok. Az iskolai szülői értekezletek, ahol mindenki furcsán nézett rám: „Ez most ki? Az új pasi?” A volt férj, Gábor, aki hol eltűnt hetekre, hol váratlanul felbukkant, és mindent felborított. És persze a nagyszülők – Patrícia anyja sosem fogadott el igazán. „Egy rendes férfi nem vesz el elvált nőt!” – mondta egyszer a hátam mögött.

A legnehezebb azonban az volt, amikor Marci elkezdett eltávolodni tőlem. Egyre többször vágta a fejemhez: „Te nem érted ezt! Te nem vagy az apám!” Próbáltam türelmes lenni. Elvittem focizni, együtt tanultunk matekot, de mindig ott volt köztünk egy láthatatlan fal.

Egy este Patríciával összevesztünk. Fáradt voltam, ő is. – Miért nem tudod megérteni Marcit? – kérdezte sírva. – Ő csak egy gyerek! – És én ki vagyok ebben az egészben? – vágtam vissza. – Mindig csak Gáborról beszéltek! Én is itt vagyok!

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: lehet-e valaha igazi családunk? Vagy örökre kívülálló maradok?

Másnap reggel Marci nem szólt hozzám. Lilla odabújt hozzám reggelinél, de láttam rajta is a feszültséget. Patrícia csendben pakolta az uzsonnákat. Aztán megszólalt: – Zoli, beszélnünk kellene arról, hogy mit csinálunk rosszul.

Leültünk hármasban este. Marci először csak hallgatott, majd kitört belőle: – Anyu, én nem akarom, hogy Zoli itt legyen! Miért nem lehet minden olyan, mint régen?

Patrícia könnyeivel küszködött. – Mert már nem lehet olyan… Zoli most már hozzánk tartozik.

Én csak ültem ott, és úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Próbáltam elmagyarázni Marcinak, hogy nem akarom elvenni az apja helyét. Hogy csak szeretném, ha elfogadna olyannak, amilyen vagyok.

A következő hetekben próbáltam még többet tenni értük. Elmentünk kirándulni Dobogókőre, sütöttem palacsintát vasárnap reggelente. Néha úgy tűnt, mintha minden rendben lenne – aztán egy apróság újra mindent felborított.

Egyik este Gábor felhívta Marcit videón. A fiú mosolygott, nevetett – olyan boldognak láttam, amilyennek velem sosem volt. Amikor letette a telefont, rám nézett: – Apával minden könnyebb volt…

Patrícia próbált közvetíteni köztünk, de egyre inkább úgy éreztem: két világ között rekedtem. Az egyikben ott volt a szerelmem és az új családom reménye; a másikban a múlt árnyai és az örökös bizonyítási kényszer.

A szomszédok is suttogtak: „Láttad? Zoli már megint csak viszi a gyerekeket… Vajon meddig bírja még?” Néha úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a panelházban is.

Aztán jött egy pillanat, amikor minden összeomlott. Egy családi vacsorán Marci felállt az asztaltól és azt mondta: – Elegem van ebből! Nem akarok itt élni!

Patrícia sírva fakadt. Lilla is zokogott. Én pedig csak ültem ott némán.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a vizet és azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e boldog mozaikcsaládot építeni Magyarországon? Vagy ez csak egy szép álom?

Másnap visszamentem. Patrícia várt rám az ajtóban. – Ne add fel… kérlek…

Nem tudom, mi lesz velünk holnap. De azt tudom: szeretni próbáltam őket teljes szívemből.

Ti mit gondoltok? Lehet-e valaha igazi család egy ilyen helyzetből? Vagy mindig marad valami hiány?