Egy anya áldozata: Zsuzsa harca és a család árulása

– Gergő! Azonnal gyere le onnan! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra borult számlák között próbáltam eligazodni. A fiam, mint mindig, fittyet hányt rám, és tovább ugrált a kanapén. Réka, a kisebbik, csendben rajzolt az ablakpárkányon, mintha nem is ebben a világban élne. Aznap este, amikor végleg elment tőlünk Tamás, az apjuk, valami bennem is meghalt. Azt hittem, erős vagyok. Azt hittem, majd egyedül is boldogulok. De amikor a lakásban visszhangzott a csend, és csak a gyerekek veszekedése töltötte be a teret, rájöttem: fogalmam sincs, hogyan tovább.

Az első hónapokban minden nap egy harc volt. Hajnalban keltem, hogy elérjem a 6:10-es buszt a gyárba. A műszak után rohantam az oviba Rékáért, aztán Gergőért az iskolába. Közben próbáltam mosolyogni, mintha minden rendben lenne. De esténként, amikor már aludtak, csak ültem a konyhában, néztem a repedezett falat és sírtam. Anyám szerint túl büszke vagyok segítséget kérni. De hogyan kérhettem volna? Mindenki azt mondta: „Majd megoldod, Zsuzsa! Erős vagy!”

A legrosszabbak a hétvégék voltak. A szomszédoknál mindig szólt a nevetés, nálunk csak a tévé zúgott. Gergő egyre többet lógott el otthonról, Réka pedig egyre zárkózottabb lett. Egyik este Gergő későn ért haza. – Hol voltál? – kérdeztem remegő hangon. – Semmi közöd hozzá! – vágta rá, és becsapta maga mögött az ajtót. Akkor először éreztem azt, hogy elveszítem őt.

A munkahelyemen sem volt könnyebb. A főnököm, Sándor, folyton célozgatott: „Zsuzsa, ha nem tudsz túlórázni, keresünk mást.” De hogyan maradhattam volna bent, amikor két gyerek várt rám? Egy nap mégis nemet mondtam neki. Másnap már nem volt munkám.

A következő hetekben minden fillért meg kellett néznem. Eladtam a karikagyűrűmet is, hogy legyen miből ennünk. Réka egyszer megkérdezte: – Anya, mikor jön haza apa? – Nem tudom, kicsim – suttogtam, de belül ordítottam.

Egy este Gergő sírva jött haza. Megverték az iskolában. – Miért nem szóltál nekem? – kérdeztem kétségbeesetten. – Mert úgysem érdekellek! – üvöltötte az arcomba. Akkor értettem meg: annyira lefoglalt a túlélés, hogy közben elfelejtettem igazán jelen lenni nekik.

Az anyám végül magához költöztetett minket vidékre. Ott legalább volt kert, ahol játszhattak. De Gergő utálta az új iskolát. Egyre többet lógott el otthonról, rossz társaságba keveredett. Egy este rendőrök hozták haza. Anyám csak annyit mondott: – Látod, Zsuzsa? Ez lett abból, hogy mindent egyedül akartál megoldani.

Réka is megváltozott. Csendes lett és szomorú. Egy nap rajzot találtam nála: egy családot ábrázolt, de az anya arca helyén csak egy nagy fekete folt volt. Megkérdeztem tőle: – Ez ki? – Nem tudom – felelte halkan.

Azt hittem, ha mindent feláldozok értük – az álmaimat, a fiatalságomat, még a büszkeségemet is –, akkor majd boldogok lesznek. De minél többet adtam magamból, annál távolabb kerültek tőlem.

Egy este leültem velük beszélgetni. – Sajnálom – mondtam könnyek között –, hogy nem tudtam jobb anya lenni. Hogy nem figyeltem rátok eléggé. Gergő csak vállat vont. Réka odabújt hozzám.

Azóta eltelt pár év. Gergő már felnőtt, ritkán látom. Réka most érettségizik. Néha azt érzem, mindent rosszul csináltam. Máskor meg azt gondolom: talán csak túl nagy terhet raktak rám.

Ti mit gondoltok? Lehet-e jó anya az ember úgy, hogy közben önmagát is elveszíti? Vagy minden áldozat hiábavaló?