Amikor a harmónia széthullik: Az új feleségem és a fiam harca a családi békéért

– Nem igazságos! – kiáltotta Marci, miközben becsapta maga mögött a szobaajtót. A hangja visszhangzott a panelház vékony falai között, és én ott álltam a folyosón, tehetetlenül. Ágnes, az új feleségem, karba tett kézzel nézett rám, ajka szigorúan összeszorult. – Megint elrontottad – mondta halkan, de annál élesebben.

Egy évvel ezelőtt még minden más volt. Akkoriban azt hittem, végre megtaláltam a boldogságot. A válásom után hónapokig csak Marci volt nekem: hétvégi focizás a Városligetben, közös palacsintasütés vasárnap reggelente. Aztán megismertem Ágnest egy munkahelyi rendezvényen. Ő is egyedülálló volt, egy kislánnyal, Zsófival. Az első pillanattól kezdve úgy tűnt, mintha minden darab a helyére kerülne: két megtört szív, két gyermek, akiknek szükségük van egy új kezdetre.

– Szeretném, ha Marci is jól érezné magát nálunk – mondta Ágnes az első randinkon. – Zsófi mindig is vágyott egy testvérre.

Elhittem neki. Elhittem magamnak is. Aztán összeköltöztünk a XIII. kerületben egy kétszobás lakásban. Az első hetekben mindenki igyekezett: Marci udvariasan köszönt Ágnesnek, Zsófi megosztotta vele a játékait. De aztán jöttek az apróbb súrlódások: kié legyen a felső polc a hűtőben, ki választhatja a mesét este.

Egyik este Marci odasúgta nekem:
– Apa, Zsófi mindig elveszi a legjobb legókat.
– Beszélek vele – ígértem.

De amikor szóvá tettem Ágnesnek, csak legyintett:
– Marci túl érzékeny. Zsófi csak játszani akar.

Aztán jöttek a nagyobb viták. Egy vasárnap reggel Marci sírva fakadt, mert Ágnes rászólt, hogy ne hagyja szanaszét a cipőjét. – Nem vagy az anyám! – vágta oda neki. Ágnes arca elkomorult.
– De én vagyok az, aki gondoskodik rólad ebben a házban – felelte hidegen.

Azóta mintha minden nap egyre nehezebb lenne. Próbáltam közvetíteni közöttük: külön programokat szerveztem Marcival, hogy érezze, nem vesztettem el őt Ágnes miatt. De ezzel csak azt értem el, hogy Zsófi féltékeny lett, Ágnes pedig sértődötten vonult vissza esténként.

Egyik este Ágnes leült mellém a konyhában:
– Sándor, én nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget. Úgy érzem, mindig csak Marcinak kedvezel.
– Ő a fiam – válaszoltam halkan.
– És én? És Zsófi? Mi nem számítunk?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és hallgattam az eső kopogását az ablakon.

A helyzet csak romlott. Marci egyre többször panaszkodott arra, hogy Ágnes igazságtalan vele szemben: ha Zsófi rosszalkodik, csak egy ejnye-bejnye jár neki; ha ő hibázik, rögtön büntetés következik. Próbáltam beszélni Ágnessel erről is:
– Kérlek, próbálj meg igazságos lenni mindkettőjükkel.
– Ha nem bírod kezelni a saját fiadat, ne várd el tőlem sem! – vágott vissza.

A csúcspont akkor jött el, amikor Marci egy nap nem akart hazajönni az iskolából. Felhívott az osztályfőnöke:
– Sándor úr, Marci azt mondja, inkább a nagymamájánál maradna.

Aznap este órákig ültem az ágyánál.
– Miért nem akarsz hazajönni? – kérdeztem tőle halkan.
Marci csak vállat vont:
– Mert ott legalább nem érzem magam feleslegesnek.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: valamit nagyon elrontottam. Próbáltam beszélni Ágnessel is erről:
– Nem veszíthetem el a fiamat.
– És én? Én sem akarom elveszíteni ezt a családot! – sírta el magát Ágnes.

Azóta minden nap harc: harc önmagammal, harc Ágnessel, harc azért, hogy Marci érezze: szeretem őt. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat a családokat, akiknek sikerült: akik együtt tudnak vacsorázni anélkül, hogy valaki sírva fakadna vagy becsapná maga mögött az ajtót.

Talán túl naiv voltam azt hinni, hogy két törött családból lehet egy egész. Talán többet kellett volna beszélgetni mindenkivel már az elején. Vagy egyszerűen csak idő kell? Vagy van olyan seb, ami sosem gyógyul be?

Néha azon gondolkodom: vajon mit választanátok ti? Megéri küzdeni egy ilyen mozaikcsaládért? Vagy néha jobb lenne elengedni mindent?