Válás után: Egy anya harca a gyermekeiért és önmagáért

– Nem fogod elvinni a gyerekeket, Zsuzsa! – Gábor hangja visszhangzott a konyhában, miközben a kávéfőző monoton zúgása próbálta elnyomni a feszültséget. A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam. Tizenhárom év házasság után most először éreztem magam igazán egyedül ebben a lakásban, ahol minden tárgy közös múltunkat idézte.

Aznap reggel is, mint mindig, időben keltem, hogy elkészítsem a gyerekek reggelijét. Anna és Marci még álmosan vánszorogtak ki a szobájukból, de már érezték a levegőben a változást. Anna rám nézett nagy barna szemeivel – pontosan olyanokkal, mint az enyém –, és halkan megkérdezte:

– Anya, ugye nem fogtok elválni?

A szívem összeszorult. Mit mondhat ilyenkor egy anya? Hogy minden rendben lesz? Hogy nem az ő hibájuk? Hogy én is félek?

– Kicsim, mi mindig szeretni fogunk titeket. Akármi is történik – suttogtam, és magamhoz öleltem őket.

Aztán Gábor jött. Már régóta nem nézett rám úgy, mint régen. Az utolsó születésnapomon is csak egy csokor virágot kaptam tőle – azt is csak azért, mert anyám emlékeztette rá. Pedig én mindig igyekeztem: csinosan öltöztem, figyeltem rá, hogy ne hanyagoljam el magam. Mégis egyre inkább láthatatlanná váltam számára.

A barátnőim szerint más nők örülnének, ha ennyi figyelmet kapnának idegen férfiaktól, mint én. De mit ér az egész, ha az az egyetlen ember, akitől igazán számítana, már rég nem lát bennem semmit?

A válás gondolata először csak csendesen motoszkált bennem. Aztán egyre hangosabb lett. Egy este, amikor Gábor későn jött haza – megint –, és szó nélkül ledobta magát a kanapéra, eldöntöttem: elég volt.

Az ügyvédemhez, Natáliához fordultam. Együtt nőttünk fel a panelrengetegben; tudtam, hogy kemény és okos. Az első találkozón csak ültem előtte, és próbáltam összeszedni magam.

– Zsuzsa, ez most nagyon nehéz lesz – mondta halkan –, de ha tényleg ki akarsz lépni ebből a házasságból, akkor fel kell készülnöd mindenre. Gábor nem fogja könnyen adni a gyerekeket.

Igaza lett. Gábor dühös lett, amikor megtudta, hogy beadom a válópert. Azonnal fenyegetőzni kezdett: „Majd meglátod, nálad jobban tudom nevelni őket! Te csak dolgozol meg pletykálsz a barátnőiddel!”

Pedig én mindent értük tettem. A munkahelyemen – egy zuglói könyvtárban – gyakran túlóráztam, hogy mindent megadhassak nekik. Esténként mesét olvastam Annának és Marcinek; hétvégén kirándulni vittük őket a Normafára vagy a Városligetbe.

A bírósági tárgyalások alatt Gábor mindent bevetett: azt állította, hogy elhanyagolom a gyerekeket, hogy ideges vagyok és kiszámíthatatlan. Még az anyósom is tanúskodni akart ellenem.

Egyik este Anna sírva jött hozzám:

– Anya, apa azt mondta, hogy ha vele maradunk, akkor lesz saját szobánk meg új biciklink is…

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy ordítsak. Hogy magyarázzam el egy tízévesnek, hogy nem minden a pénz? Hogy az otthon nem attól otthon, hogy mennyi játék van benne?

Natália próbált nyugtatni:

– Zsuzsa, ne hagyd magad! A bíróság azt nézi majd, mi a legjobb a gyerekeknek. Mutasd meg nekik az igazi arcodat!

De mi van akkor, ha már én sem tudom, ki vagyok? Az elmúlt években annyira elvesztem a szerepeim között – feleségként, anyaként, dolgozó nőként –, hogy elfelejtettem: én is számítok.

A tárgyalás napján remegő kézzel öltöztem fel. Anna egy kis papírszívet csúsztatott a táskámba: „Szeretlek Anya!” – írta rá. Ez adott erőt.

A bíróságon Gábor ridegen nézett rám. Az ügyvédje támadott: „Asszonyom, igaz-e, hogy gyakran késő estig dolgozik? Hogy néha idegesen kiabál a gyerekeivel?”

– Igen – feleltem halkan –, de mindig hazamegyek hozzájuk. És igen, néha kiabálok… mert félek. Mert aggódom értük. Mert ember vagyok.

A bíró végül úgy döntött: nálam maradhatnak a gyerekek. Gábor dühösen kiviharzott a teremből.

Otthon Annával és Marcival összebújtunk a kanapén. Nem volt új bicikli vagy külön szoba – de volt szeretet.

Azóta is gyakran kérdezem magamtól: vajon jól döntöttem? Vajon elég vagyok nekik így is? És vajon mikor tanuljuk meg végre mi nők is elhinni: nem csak anyák vagyunk vagy feleségek – hanem önmagunk is?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni úgy az életet, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?