Apa Kedvence Voltam, Most Mégis Az Utcára Kerülök – Egy Magyar Család Széthullása

– Már megint a fürdőben vagy, Zsófi? – apám hangja élesen hasít át a reggeli csendben. A tükörbe nézek, a szemem alatt sötét karikák, a hajam kócos, a fiam a konyhában sír, mert nem találja a kedvenc bögréjét. – Mindjárt jövök! – kiáltom vissza, de már hallom is a lépteit az ajtó előtt.

– Nem lehet így élni! – csattan fel, amikor kilépek. – Minden reggel ez van! Nekem is dolgoznom kell, nem csak neked! – A hangja remeg a dühötől, de mögötte ott van valami más is: fáradtság, csalódottság. Anyám a konyhában áll, csendben mosogat, mintha nem hallana semmit. Az öcsém, Marci, a telefonját nyomkodja az asztalnál.

Hat éve költöztem vissza hozzájuk, amikor Levente apja elhagyott minket. Akkor még mindenki azt mondta: „Zsófi, persze, gyere haza! Ez mindig az otthonod lesz.” Most viszont úgy érzem, csak teher vagyok. A háromszobás panelban mindenki egymás sarkában él: Levente velem alszik az egyik szobában, Marci a másikban tanul és alszik, a szüleimé a harmadik. A nappali már csak átjáróház.

Az utóbbi hónapokban apám egyre ingerültebb lett. Minden apróságon összeveszünk: ki mennyi vizet használ zuhanyzáskor, ki hagyta elöl a cipőjét, ki ette meg az utolsó joghurtot. Egy este aztán robbant a bomba.

– Zsófi, ezt így nem lehet tovább csinálni! – mondta apám vacsora után. – Felnőtt nő vagy, van egy gyereked. Nem maradhattok itt örökké! Nekem is kell egy kis nyugalom végre.

– És hova menjek? – kérdeztem halkan. – Egyedül nevelem Leventét, albérletre nincs pénzem. Tudod jól, mennyit keresek a boltban.

– Nem érdekel! – vágott vissza. – Ez az én lakásom! Ha nem tetszik, menj oda, ahol boldogulsz!

Anyám csak nézett rám könnyes szemmel. Ő sosem mondana ilyet. De nem szól közbe. Marci fel sem nézett a telefonjából.

Azóta minden nap úgy érzem magam itthon, mintha betolakodó lennék. Próbálok mindent megtenni: főzök, mosok, takarítok, Leventét óvodába viszem és hozom. De apám egyre ridegebb. Egyik este hallom, ahogy anyámnak suttogja: „Nem bírom már ezt tovább…”

Levente közben semmit sem ért az egészből. Csak annyit lát, hogy anya sokat sír mostanában. Egyik este odabújik hozzám:

– Anya, miért vagy szomorú?

– Csak fáradt vagyok, kicsim – hazudom neki. De belül ordítok.

Egyik nap Marci is kiborul:

– Miért nem költözöl el tényleg? Nekem sincs helyem tanulni! Mindig Levente sír vagy te veszekedsz apával!

– Hova menjek? – kérdezem újra. – Segítenél? Vagy csak könnyebb lenne nélkülem?

Marci csak vállat von.

A munkahelyemen is érzik rajtam a feszültséget. Az egyik kolléganőm, Ági odajön hozzám szünetben:

– Zsófi, minden rendben otthon?

– Persze – hazudom újra. De Ági nem hisz nekem.

Egyik este anyám leül mellém a konyhában.

– Tudod, apádnak is nehéz ez… Ő mindig azt hitte, ha majd felnőttök, végre lesz egy kis nyugalma. Most meg újra kisgyerek van a házban…

– De hát én is a gyereke vagyok! – fakadok ki. – Miért nem segít senki?

Anyám csak megfogja a kezem.

– Én szeretlek titeket… de néha én is elfáradok.

Aznap éjjel nem tudok aludni. Levente mellettem szuszog, én pedig azon gondolkodom: tényleg nincs már helyem itt? Tényleg jobb lenne mindenkinek nélkülem?

Másnap apám leül velem beszélgetni.

– Zsófi… nézd… Nem akarok rosszat neked. De ez így nem megy tovább. Keresned kell valami megoldást.

– És ha nem találok? Akkor mi lesz?

– Akkor… akkor is menned kell.

A szívem összeszorul. Hogy jutottunk idáig? Hogy lettem én az idegen ebben a lakásban?

Azóta minden nap úgy kelek fel, hogy számolom a napokat: vajon mikor jön el az utolsó reggel? Vajon tényleg jobb lesz mindenkinek nélkülem?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az otthon határa? Vajon tényleg el kell mennem ahhoz, hogy újra megtaláljam önmagam?