Külön kassza, közös élet – Egy házasság határán
– Te most komolyan azt mondod, hogy egyedül mész el a Maldív-szigetekre? – kérdeztem Annától, miközben a konyhaasztalnál ültem, a reggeli kávém már kihűlt a kezemben.
Anna nem nézett rám. A telefonját nyomkodta, mintha ott keresné a választ. – Nézd, Gábor, én is dolgozom, én is hozzájárulok mindenhez. A saját pénzemet arra költöm, amire akarom. Neked is megvan a lehetőséged erre.
A szívem összeszorult. Két éve vagyunk házasok. Amikor eldöntöttük, hogy külön kasszán leszünk – mert hát mindenki ezt csinálja mostanában, legalábbis a tévében meg az interneten ezt mondják –, azt hittem, ezzel csak erősítjük egymást. Hogy nem lesznek veszekedések a pénz miatt, hogy mindketten szabadabbak leszünk. De most úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.
Az első hónapokban minden flottul ment. Anna fizette a rezsit és a bevásárlást, én meg az autót és a lakáshitelt. Mindenki megtartotta a maradékot magának. Néha elmentünk vacsorázni, de már nem volt közös kassza, amiből fizettünk volna – mindenki a saját részét állta. Eleinte még vicces volt: „Na, ki hívja meg ma a másikat?” De aztán valahogy minden elvesztette a varázsát.
A barátaink irigykedtek ránk. „Milyen modern pár vagytok!” – mondta egyszer Réka, Anna kolléganője. „Nálunk mindig csak megy a vita a pénz miatt.” Akkor még büszke voltam magunkra.
De ahogy teltek a hónapok, egyre több apróság szúrt szemet. Anna új ruhákat vett magának, én pedig lemondtam egy horgásztúrát, mert félretettem a pénzt egy új laptopra. Egyre kevesebbet beszélgettünk arról, mire vágyunk közösen. Aztán jött az az este.
Anna későn ért haza. Fáradt volt, de valahogy más is volt rajta. Aztán megláttam az e-mailt a gépén: repülőjegy-foglalás Maléba. Egy luxusszálloda neve is ott virított. Nem szólt semmit róla.
Másnap reggel szembesítettem vele. – Miért nem mondtad el? – kérdeztem halkan.
– Mert tudtam, hogy nem örülnél neki – felelte. – De Gábor, ez az én pénzem! Te is elmehetnél bárhova.
– De én nem akarok nélküled menni! – csattantam fel. – Nem erről szólt volna ez az egész! Azt hittük, hogy ettől jobb lesz nekünk…
Anna csak nézett rám nagy szemekkel. – Szerintem te csak irigy vagy.
Ez fájt. Nem az irigység bántott, hanem az, hogy már nem vagyunk csapat. Hogy mindenki csak magára gondol.
Aznap este felhívtam anyámat. Mindig is őszinte volt velem.
– Fiam, tudod te jól, hogy apáddal sosem volt külön kasszánk – mondta csendesen. – Néha veszekedtünk a pénz miatt, de mindig együtt döntöttünk mindenről.
Elgondolkodtam ezen. Vajon tényleg ennyire fontos a függetlenség? Vagy csak félünk attól, hogy meg kell osztani magunkat valakivel?
A következő napokban Anna egyre többet szervezkedett az utazás körül. Én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam. Próbáltam beszélgetni vele arról, hogy mi lesz velünk így tovább.
– Anna, szerinted ez így normális? Hogy mindent külön csinálunk? Hogy már nem is álmodunk együtt?
– Ne dramatizáld túl! – vágott vissza. – Ez csak egy utazás.
De nekem ez sokkal több volt ennél. Ez volt az utolsó csepp.
Egy este leültem vele a nappaliban.
– Anna, én nem akarok így élni tovább – mondtam ki végül. – Ha neked fontosabb a saját szabadságod, mint mi ketten együtt… akkor lehet, hogy rossz úton járunk.
Anna hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Szerintem te sosem értetted igazán, mit jelent nekem ez az egész.
– És te sem értetted meg soha, mit jelent nekem az együttlét…
Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel Anna már nem volt otthon; elment dolgozni anélkül, hogy elköszönt volna.
Azóta is azon gondolkodom: tényleg lehet-e úgy közös életet élni, ha mindent külön kezelünk? Vagy csak becsapjuk magunkat azzal, hogy azt hisszük: attól leszünk boldogabbak, ha mindent megtartunk magunknak?
Ti mit gondoltok? Lehet-e igazi közösség ott, ahol mindenki csak magára figyel?