Anyósom árnyékában: Egy vádaskodás története

– Te tényleg azt hiszed, hogy jó anya vagy? – csattant fel Éva hangja a nappaliban, miközben a kisfiam, Marci, a szőnyegen játszott. A szívem összeszorult. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen kérdéseket szegezett nekem, de most valami megváltozott. A hangjában ott volt a vád, a gyanakvás, és én tudtam, hogy ez már nem csak rólam szól.

Az első közös vacsoránkon is éreztem, hogy valami nincs rendben. Akkor még csak furcsálltam, hogy Éva mindenáron tudni akarta, hány barátom volt korábban, és hogy voltam-e valaha bajban a törvénnyel. Zavarban voltam, de próbáltam kedvesen válaszolni. A férjem, Gábor, csak feszengve mosolygott, mintha nem venné komolyan az anyja kérdéseit. De én már akkor tudtam: Éva nem fog könnyen elfogadni.

Az évek során a helyzet csak romlott. Minden ünnepen, minden családi összejövetelen ott volt a feszültség. Ha Marci beteg lett, Éva rögtön rám nézett: „Biztosan nem adtál neki elég vitamint.” Ha Gábor későn ért haza a munkából: „Talán nem is siet haza hozzád.” Egy idő után már attól féltem, mikor jön át legközelebb.

Aztán egy nap minden megváltozott. Egyik délután csöngettek. Két idegen állt az ajtóban: egy nő és egy férfi. Bemutatkoztak: „Gyermekjóléti Szolgálattól jöttünk.” A világ megállt körülöttem.

– Kaptunk egy bejelentést – mondta a nő komolyan –, miszerint ön rendszeresen alkoholt fogyaszt és gyógyszereket szed a gyermeke jelenlétében.

A kezem remegett. Marci épp a kanapén rajzolt. A gondolat is elviselhetetlen volt, hogy valaki ilyet feltételez rólam. Tudtam, ki állhat a háttérben. Éva. Csak ő lehetett az.

A vizsgálat heteken át tartott. Minden nap rettegtem, hogy elveszik tőlem Marcit. Gábor próbált mellettem állni, de ő is összezavarodott: „Anyám biztosan csak aggódik…” – mondta halkan. De én tudtam, hogy ez több annál.

Egy este leültem Gáborral beszélgetni.
– Szerinted tényleg képes lenne ilyesmire? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Nem tudom… Anyám mindig mindent jobban akar tudni… De ez… Ez már túl sok.

A vizsgálat végül lezárult: semmilyen bizonyítékot nem találtak ellenem. De a sebek megmaradtak. A szomszédok furcsán néztek rám, mintha tényleg lenne valami takargatnivalóm. Az óvodában is éreztem a suttogást.

Egyik délután Éva váratlanul beállított hozzánk.
– Csak jöttem megnézni Marcit – mondta ártatlan arccal.
– Miért tetted ezt velem? – kérdeztem remegő hangon.
– Én csak… féltem, hogy baj lesz – felelte, de nem nézett a szemembe.
– Tudod jól, hogy soha nem ártanék a fiamnak! – kiáltottam rá.
– Te ezt hiszed… de én láttam már ilyet…

Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg aggódik-e vagy csak irányítani akarja az életünket. Gábor végül közbelépett:
– Anya, most már elég! Ha még egyszer ilyet csinálsz, többé nem jöhetsz hozzánk!

Éva sértetten távozott. Azóta sem beszéltünk igazán. Gáborral próbáljuk újraépíteni a bizalmat egymás között és Marcival is igyekszem elfeledtetni vele ezt az egészet. De néha még mindig felriadok éjszaka: mi van, ha egyszer tényleg elveszik tőlem a fiamat? Mi van, ha sosem leszek elég jó anya Éva szemében?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre megmérgezi a családot az anyós bizalmatlansága?