Az utolsó pillanat ajándéka – Egy színházjegy ára
– Most komolyan, Gábor? – suttogtam magam elé, miközben a postaládából kihúzott borítékot bámultam. A nevem szépen, kézzel írva, benne két színházjegy: ma este hétre, a Vígszínházba. Az órámra néztem: öt óra múlt pár perccel. Két órám van. Két órám, hogy mindent átírjak.
A konyhában anyám épp a vacsorát főzte, a húgom, Zsófi pedig a matekházijával küzdött. Ma este családi vacsora lett volna, apám is ritkán ér haza időben, de ma megígérte. Egész héten ezt vártuk. A telefonom pittyent: „Remélem, tetszik a meglepetés! Gábor.” Aztán még egy üzenet: „Ne aggódj, minden el van intézve! Csak menj!”
Felment bennem a pumpa. Gábor mindig ilyen volt – spontán, harsány, mintha az egész világ csak egy játszótér lenne neki. Én viszont szeretek tervezni. Az életem tele van listákkal, naptárbejegyzésekkel, és most mindent felborított egyetlen boríték.
– Mi az ott nálad? – kérdezte anyám, miközben a fazékból kavart.
– Színházjegy. Ma estére. Gábor küldte.
– És? – nézett rám várakozón.
– Ma van a családi vacsora…
– Menj csak nyugodtan – mondta halkan, de láttam rajta, hogy csalódott. – Apád is örült volna, ha együtt vagyunk végre.
Zsófi közben felnézett a füzetéből:
– Ha nem mész el, adod nekem a jegyet? – kérdezte reménykedve.
– Nem tudom…
A telefonom újra rezgett. Gábor hívott.
– Szia! Na, mit szólsz? – harsogta.
– Gábor, két órával előtte? Honnan tudtad, hogy ráérek?
– Hát… nem tudtam. De gondoltam, örülnél egy kis kalandnak! Ne aggódj már annyit! Éld az életet!
– De ma családi vacsora van…
– Akkor vidd el anyukádat! Vagy Zsófit! Vagy engem! Csak menj el!
Letettem. Dühös voltam rá, de magamra is. Miért nem tudok egyszerűen örülni egy meglepetésnek? Miért érzem úgy, hogy minden ajándék csak újabb teher?
Az asztalhoz ültem. Anyám csendben tálalt. Apám még nem ért haza. Zsófi a jegyeket nézegette.
– Szerintem menj el – mondta végül anyám. – Apád úgyis késik majd. Legalább valaki élvezze az estét.
A szívem összeszorult. Nem ezt akartam. Nem akartam választani a család és a barátom között. Nem akartam bűntudatot érezni egy ajándék miatt.
Végül felhívtam Gábort.
– Rendben van – mondtam fáradtan. – Találkozzunk hatkor a színháznál.
– Ez az! Tudtam én! – nevetett fel.
A villamoson ülve bámultam ki az ablakon. Az emberek siettek haza, én meg azon gondolkodtam, vajon tényleg jó ötlet volt-e eljönni. Vajon Gábor tényleg engem akart boldoggá tenni ezzel? Vagy csak magának akarta bizonyítani, hogy ő mindig tud meglepetést okozni?
A színház előtt már ott várt. Mosolygott, mint egy gyerek karácsonykor.
– Na ugye, hogy jó lesz! – mondta.
– Remélem…
Az előadás közben próbáltam figyelni, de folyton azon járt az eszem: vajon anyám most mit érez? Vajon apám hazaért-e már? Vajon Zsófi haragszik-e rám?
A szünetben Gábor rám nézett:
– Mi bajod van? Nem tetszik?
– De… csak… tudod, néha jó lenne előre tudni a dolgokat. Hogy fel tudjak készülni. Hogy ne kelljen választanom.
– Az élet nem mindig tervezhető – vont vállat. – Néha csak menni kell az árral.
Hazafelé csendben mentünk egymás mellett. Otthon anyám már aludt, apám üzenetet hagyott: „Majd bepótoljuk.” Zsófi az ágyában olvasott.
– Jó volt a darab? – kérdezte halkan.
– Jó volt – feleltem –, de valami hiányzott.
Azóta is sokszor eszembe jut ez az este. Vajon tényleg ajándék volt ez a meglepetés? Vagy csak egy újabb próba arra, hogy megtanuljak nemet mondani? Hogy hol húzódik a határ a figyelmesség és az önzés között?
Ti mit gondoltok? Egy váratlan ajándék mindig öröm kell legyen? Vagy néha inkább teher?