Megvetés árnyékában: Egy lány harca a hangjáért és önmagáért

– Nem érdekel, Lilla! Nem fogsz festőiskolába járni, amíg az én kenyeremet eszed! – apám hangja úgy csattant a konyhában, mint egy ostor. A konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal a terítőt gyűrögettem, miközben Réka, a féltestvérem, lenézően rám mosolygott.

– Apa, ez nem igazságos – suttogtam, de a hangom elhalt a csempék között.

– Az élet sem igazságos – vágott vissza. – Tizenhat éves vagy, nem álmodozhatsz örökké. Anyád is mindig csak ábrándozott, nézd meg, hova jutott vele!

A gyomrom összeszorult. Anyám két éve halt meg autóbalesetben. Azóta minden nap úgy éreztem, mintha egyre kisebb lennék ebben a házban. Apám sosem értett meg, Réka pedig csak olajat öntött a tűzre. Ő már húsz volt, apám előző kapcsolatából született, és mindig is úgy éreztem, hogy ő az igazi lánya, én csak egy zavaró tényező vagyok.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyamban. A plafon repedéseit bámultam, és próbáltam visszaemlékezni anyám hangjára. Ő mindig azt mondta: „Lilla, a világ tele van zajjal, de a te hangod is fontos.” Most azonban mindenki azt akarta, hogy csendben maradjak.

Másnap reggel Réka már a fürdőszobában sminkelt, amikor beléptem.

– Ne aggódj, Lilla – mondta gúnyosan –, nem mindenki lehet tehetséges. Apa csak jót akar neked.

– Nem hiszem, hogy tudja, mi jó nekem – feleltem halkan.

– Majd megtanulod – vont vállat.

Az iskolában sem volt könnyebb. A tanáraim szerint jó érzékem van a rajzhoz, de apám sosem jött el egyetlen kiállításomra sem. A barátaim irigykedtek rám, de ők nem tudták, milyen érzés minden este rettegni attól, hogy újra veszekedés lesz otthon.

Egyik délután, amikor hazaértem, apám a nappaliban ült Rékával. A levegő feszültséggel telt meg.

– Lilla – kezdte apám –, beszélnünk kell. Réka felvételt nyert az egyetemre Budapesten. Elköltözik.

A szívem összeszorult. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és félelmet. Réka nélkül talán több teret kapok – vagy még inkább magamra maradok.

– És velem mi lesz? – kérdeztem.

– Több időm lesz rád figyelni – mondta apám szárazon.

Aznap este elővettem anyám régi naplóját. Lapozgattam benne, és rábukkantam egy bejegyzésre: „Lilla egyszer még kiáll magáért. Hiszek benne.”

Ez adott erőt. Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat.

– Apa – mondtam reggeli közben –, jelentkeztem egy nyári művészeti táborba. Saját pénzből fizettem ki. Elmegyek.

Apám arca elvörösödött.

– Nem engedem! – csattant fel.

– Már nem kérdezem – feleltem remegő hangon. – Anyu is ezt akarta volna.

Réka döbbenten nézett rám. Apám felállt az asztaltól és kiviharzott a szobából.

Aznap este Réka bekopogott hozzám.

– Bárcsak nekem is lett volna bátorságom így kiállni magamért – mondta halkan. – Vigyázz magadra ott.

A táborban végre szabadnak éreztem magam. Megismertem másokat, akik hozzám hasonlóan keresték önmagukat. Minden ecsetvonással közelebb kerültem ahhoz a Lillához, akit anyám látott bennem.

Amikor hazatértem, apám már nem szólt hozzám napokig. De valami megváltozott bennem: már nem féltem tőle. Egy este leültem mellé a konyhában.

– Tudom, hogy nehéz neked is – mondtam csendesen. – De én nem vagyok anyu helyett senki. Csak magam szeretnék lenni.

Nem válaszolt azonnal. Csak bólintott.

Most itt ülök a szobámban, és nézem a festményeimet. Vajon valaha büszke lesz rám? Vagy örökké csak az maradok számára, aki túl hangos ahhoz, hogy szeressék?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni azért, hogy meghalljanak minket azok is, akik nem akarnak hallani?