A férjem titka: Fél fizetése anyjának ment – és én csak későn jöttem rá
– Miért nem mondtad el nekem, József? – kérdeztem remegő hangon, miközben a bankszámlakivonatot szorongattam a kezemben. A nappaliban álltam, a szürke februári fényben, és úgy éreztem, mintha minden, amit eddig biztosnak hittem, hirtelen megkérdőjeleződött volna.
József az ablaknál állt, háttal nekem. Nem fordult meg azonnal. Csak akkor szólt, amikor már azt hittem, soha nem fog válaszolni.
– Nem akartalak terhelni ezzel, Zsuzsa. Anyámnak szüksége volt rá. – A hangja fáradt volt, mintha ezer éve cipelné ezt a titkot.
Az esküvőnk napján is vihar tombolt. A bíróságon mondtuk ki az igent, miközben kint dörgött az ég és a villámok cikáztak. Akkor azt gondoltam, ez csak egy rossz ómen, de nem törődtem vele. Nem szerettem igazán Józsefet – inkább csak menekültem a magány elől. Ő viszont mindent megtett értem: segített a lakásfelújításban, támogatta az álmaimat, és mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá.
A családja is kedvesnek tűnt. Az anyóspajtás, Ilona néni mindig sütött nekem valamit, amikor átmentünk hozzájuk vidékre. A sógorom, Gábor is mindig viccelődött velem. De valahogy sosem éreztem magam igazán otthon közöttük. Mindig volt valami kimondatlan feszültség a levegőben.
Az első évben minden rendben ment. Dolgoztunk, spóroltunk egy közös lakásra Budapesten. Aztán egyre gyakrabban vettem észre, hogy József idegesebb lett, gyakran telefonált titokban az anyjával. Egyszer véletlenül meghallottam egy beszélgetést:
– Ne aggódj, anya, megoldom… Igen, átutalom még ezen a héten…
Akkor még azt hittem, csak valami apróságról lehet szó. Talán Ilona néni beteg lett, vagy valami váratlan kiadásuk akadt. De aztán egyre több furcsaság történt. József soha nem beszélt a pénzügyeiről velem. Ha kérdeztem, mindig kitért a válasz elől.
Egy este aztán nem bírtam tovább. Amikor József zuhanyzott, megnéztem a közös bankszámlánkat. Az utalások között ott sorakoztak a rendszeres átutalások: minden hónapban pontosan a fizetése felét utalta át Ilona néninek.
A szívem összeszorult. Hát ezért nem futotta soha semmire? Ezért kellett mindig lemondanunk a nyaralásról? Ezért kellett nekem is túlóráznom a könyvelőirodában?
Másnap este leültem vele beszélgetni.
– József, miért küldöd a pénzed felét anyádnak? – kérdeztem halkan.
Először tagadott. Aztán amikor megmutattam neki a kivonatot, csak lehajtotta a fejét.
– Anyám egyedül van mióta apám meghalt – mondta végül. – A testvérem nem segít neki semmiben. Ha én nem adok neki pénzt, nem tudja fizetni a rezsit meg a gyógyszereit.
– És velem mi lesz? Mi lesz velünk? – tört ki belőlem a kétségbeesés.
– Te erős vagy, Zsuzsa… Te mindig feltalálod magad… Anyám viszont teljesen magára maradt.
Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e Ilona nénit vagy haragudjak rájuk mindkettőjükre. Hiszen én is családot akartam! Gyereket! Egy közös otthont! Ehelyett minden hónap végén azon aggódtam, hogy ki tudjuk-e fizetni a villanyszámlát.
A következő hetekben egyre többet veszekedtünk. József nem értette meg az én nézőpontomat. Én pedig képtelen voltam elfogadni, hogy mindig csak második lehetek az életében.
Egy este átmentem anyámhoz vidékre. Ott sírtam ki magam előtte.
– Kislányom – mondta anya –, ha egyszer egy férfi nem veled osztja meg az életét teljesen, akkor sosem lesztek igazán társak.
Hazafelé a vonaton azon gondolkodtam: vajon tényleg hibáztathatom-e Józsefet? Hiszen ő csak segíteni akart az anyjának… De mi lesz velem? Mi lesz velünk?
Végül úgy döntöttem: beszélnem kell Ilona nénivel is. Egy vasárnap délután átmentem hozzájuk vidékre.
– Ilona néni – kezdtem óvatosan –, tudja maga is, hogy József minden hónapban pénzt küld magának?
Ilona néni arca elsápadt.
– Tudom… De hát mit tehetnék? Nincs másom rajta kívül…
– De nekünk is szükségünk lenne arra a pénzre – mondtam halkan. – Szeretnék gyereket… Szeretnék egy saját életet…
Ilona néni csak sírt. Akkor először láttam rajta igazi bűntudatot.
Otthon aztán leültünk újra Józseffel beszélgetni.
– Választanod kell – mondtam neki sírva. – Vagy mi ketten építjük tovább az életünket, vagy te maradsz anyád mellett örökre.
József sokáig hallgatott. Végül csak annyit mondott:
– Nem tudok választani…
Aznap este összepakoltam néhány ruhát és visszaköltöztem anyámhoz vidékre.
Most itt ülök az ablak előtt és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet egyszerre két családnak megfelelni? Vagy mindig lesz valaki, aki háttérbe szorul?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy ez már túl sok egy házasságban?”