Amikor a családi segítség túl messzire megy – Egy magyar család drámája

– Nem tudom, mit tegyek, Anikó – suttogta Zsuzsa, miközben a hópelyhek hangtalanul hullottak a kabátjára. – Gábor már hetek óta nem talál munkát, és a főbérlő ma fenyegetett meg utoljára. Holnap reggel ki kell költöznünk.

A szívem összeszorult. Zsuzsa nemcsak unokatestvérem volt, hanem gyerekkorom legjobb barátnője is. Nem volt kérdés: befogadom őket. – Gyertek be, ne álljatok kint ebben a hidegben! – mondtam, és már nyitottam is az ajtót.

Az első napokban mindenki igyekezett alkalmazkodni. A gyerekeik, Bence és Lili, hamar összebarátkoztak az én lányaimmal, Petrával és Dórával. Az étkezőasztal körül esténként hangos nevetés és társasjátékok töltötték meg a teret. De ahogy teltek a hetek, a feszültség egyre nőtt.

Egyik este, amikor már mindenki aludni készült, Gábor halkan odalépett hozzám a konyhában:
– Anikó, tudom, hogy sokat kérünk, de tudnál kölcsönadni egy kis pénzt? Csak amíg nem találok munkát…

Nem volt könnyű nemet mondani. A férjem, Tamás már korábban is aggódott:
– Meddig fog ez tartani? Mi lesz, ha soha nem mennek el? – kérdezte tőlem csendesen az ágyban fekve.
– Csak idő kérdése – válaszoltam. – Zsuzsa mindig is talpraesett volt.

De Gábor egyre kevesebbet keresett munkát. Reggelente sokáig aludt, délutánonként pedig a tévé előtt ült. Zsuzsa próbált segíteni a házimunkában, de látszott rajta a feszültség. Egy este hallottam, ahogy sír a fürdőszobában.

A gyerekek között is egyre több lett a vita. Petra egyszer sírva jött hozzám:
– Anya, Bence elvette a telefonomat és azt mondta, hogy mostantól az övé!

Próbáltam igazságos lenni, de minden döntésem valaki számára igazságtalannak tűnt. Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy kerülöm Zsuzsát vagy Gábort. A közös vacsorák kínossá váltak; mindenki csak turkált az ételben.

Egy péntek este Tamás végül kiborult:
– Elég volt! Ez már nem vendégség, hanem megszállás! Nem tudok pihenni a saját házamban!

Zsuzsa ezt meghallotta, és másnap reggel könnyes szemmel állított meg a folyosón:
– Anikó, ha terhünkre vagyunk, csak szólj! Nem akarok tönkretenni mindent…

A szívem majd megszakadt. De nem tudtam mit mondani. Hiszen tényleg mindenki szenvedett már ettől a helyzettől.

Aznap este leültünk mindannyian a nappaliban. Tamás halkan kezdte:
– Szeretünk titeket, de ez így nem mehet tovább. Nekünk is szükségünk van nyugalomra.

Gábor felállt:
– Értem… Majd megoldjuk valahogy.

Zsuzsa csak némán bólintott. Másnap összepakoltak és elmentek Zsuzsa anyjához vidékre.

Az üresség maradt utánuk. A lányok csendesebbek lettek, Tamás is magába fordult. Éjszakánként azon gondolkodtam: vajon jól tettem-e? Segítenem kellett volna tovább? Vagy csak ártottam mindenkinek?

Néhány hét múlva Zsuzsa felhívott.
– Anikó… Sajnálom, hogy így alakult. De köszönöm, hogy segítettél. Talán egyszer visszaadom neked…

Azóta sem beszélünk olyan gyakran. A családi ünnepeken kínos csend ül közénk. Néha visszagondolok arra az estére, amikor először kopogtak be hozzánk.

Vajon hol húzódik a határ a segítség és az önfeladás között? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki túl messzire megy – akár segítőként, akár rászorulóként? Ti mit tettetek volna a helyemben?