A fiatal főnök nyugdíjterve – amikor minden másképp alakul

– Gábor, beszélnünk kell – mondtam halkan, miközben az irodám ablakán keresztül néztem a szürke, esős budapesti utcát. A hangom remegett, pedig én voltam a főnök. Gábor, a helyettesem, már harminc éve dolgozott a cégnél. Mindig is tiszteltem őt, de most úgy éreztem, eljött az idő a változásra.

– Miről lenne szó, Kristóf? – kérdezte Gábor, miközben leült velem szemben. A szemében fáradtság és valami megmagyarázhatatlan szomorúság csillant meg.

– Tudod, hogy mennyire fontos vagy a csapatnak… de úgy gondolom, talán ideje lenne pihenned. Megérdemled a nyugdíjat – próbáltam kedvesen fogalmazni, de éreztem, hogy minden szavam súlyosabban esik le, mint szeretném.

Gábor arca megfeszült. – Azt akarod mondani, hogy már nincs rám szükség? – kérdezte halkan.

– Nem erről van szó… csak… – kerestem a szavakat. – Az új projektekhez friss szem kell. És tudod, mennyit dolgoztál már…

Ekkor hirtelen felállt. – Kristóf, én nem csak dolgoztam itt. Ez az életem! A feleségem halála óta ez tartott életben. Mit fogok csinálni otthon? Nézni a falat? – A hangja remegett.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, miközben ő kiment az irodából. Aznap este alig aludtam. A fejemben visszhangzottak a szavai: „Ez az életem!” Vajon tényleg csak egy szám volt nekem? Egy akadály a karrierem útjában?

Másnap reggel csend volt az irodában. Mindenki érezte a feszültséget. A titkárnőm, Zsófi odasúgta: – Gábor egész éjjel bent volt. Láttam a fényt az irodájában.

A napok teltek, és Gábor egyre zárkózottabb lett. A kollégák suttogtak: „Hallottad? Kristóf ki akarja rúgni Gábort!” Egyik délután Zsófi bejött hozzám.

– Kristóf, beszélhetnénk? – kérdezte óvatosan.

– Persze, gyere csak.

– Tudod… Gábor nagyon rosszul van. Tegnap sírva láttam az autójában. Lehet, hogy túl hirtelen volt ez az egész?

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Lehet, hogy tényleg hibáztam? De hát nekem is felelősségem van! A cégnek fejlődnie kell!

Aznap este felhívtam anyámat. Mindig hozzá fordultam tanácsért.

– Fiam, ne feledd: az emberek nem gépek. Gábor nem csak egy alkalmazott. Ő is emberi lény – mondta csendesen.

Másnap reggel bementem Gáborhoz.

– Gábor, beszélhetnénk?

Fáradtan nézett rám.

– Mit akarsz még mondani?

– Sajnálom… Nem gondoltam bele igazán abba, mit jelent ez neked. Nem akarlak elüldözni. Szükségünk van rád – mondtam őszintén.

Gábor csak bólintott.

– Tudod, Kristóf… Amikor fiatal voltál és idekerültél, én segítettelek mindenben. Most úgy érzem, mintha kidobnál.

– Nem akarom ezt tenni… Csak azt hittem, így lesz jobb mindenkinek.

– Neked jobb lenne? Vagy a cégnek? És mi lesz velem?

Ez a beszélgetés napokig visszhangzott bennem. Próbáltam mindenkinek megfelelni: a vezetőségnek, a csapatnak és magamnak is. De rájöttem: nem lehet mindenkit boldoggá tenni.

Egy hét múlva Gábor beadta a felmondását. Nem várta meg a nyugdíjat sem. Az egész osztály megdöbbent. A kollégák haragudtak rám: „Miért kellett ezt így intézni?” – kérdezték többen is.

Azóta is gyakran gondolok arra az estére, amikor Gábor sírva ült az autójában. Vajon tényleg csak egy szám volt nekem? Vagy elfelejtettem emberként bánni vele?

Most itt ülök az irodában, egyedül. Az ablakon túl újra esik az eső. Vajon lehet még jóvátenni azt, amit elrontottam? Ti mit tettetek volna a helyemben?