Egy hét, ami mindent megváltoztatott: Egy anya harca a fia boldogságáért

– Marci, kérlek, ne sírj! – suttogtam kétségbeesetten a telefonba, miközben a szálloda erkélyén álltam, és a Balaton felől fújó szél próbálta elnyomni a fiam zokogását. A férjem, Gábor, bent pakolt, én pedig úgy éreztem, mintha a világ minden terhe a vállamra nehezedne. – Anya, nem akarok itt maradni! Nagyi kiabált velem… – hallottam Marci remegő hangját. A szívem összeszorult. Hogy lehet ez? Anyám mindig is a család bástyája volt. Mindig hozzá fordultunk, ha baj volt. Most mégis úgy tűnt, mintha valami eltört volna benne – vagy bennünk.

Az egész egy egyszerű döntéssel kezdődött: egy hét szabadság Gáborral, kettesben, miután évek óta nem voltunk sehol. Marci csak tízéves, de anyám mindig is imádta őt. Legalábbis ezt hittem. Az első napokban minden rendben ment – legalábbis a telefonhívások alapján. Aztán jött az a szerda este.

– Miért nem tudsz rendesen viselkedni? – hallottam anyám hangját a háttérben, amikor Marci titokban felhívott. – Mindig csak a számítógép! Nem vagy te normális gyerek! – Aztán egy csattanás. Nem tudtam eldönteni, hogy egy ajtó vagy valami más…

Aznap éjjel nem aludtam. Gábor próbált nyugtatni: „Biztos csak fáradtak mindketten.” De én éreztem, hogy valami nincs rendben. Másnap reggel újra hívtam anyámat.

– Jaj, ne aggódj már annyit! – legyintett le. – Marci csak hisztizik. Kicsit fegyelmezni kellett. Régen is így csináltuk, nem lett semmi bajod.

De én tudtam, hogy ez már nem az a világ. És Marci sem én vagyok.

A következő napokban Marci egyre zárkózottabb lett telefonon. Egyik este azt mondta: – Anya, félek elaludni. Nagyi azt mondta, ha még egyszer megszólalok este, kizár az udvarra.

Akkor döntöttem el: hazamegyek. Nem érdekelt a pénz, amit a nyaralásra költöttünk. Nem érdekelt Gábor csalódottsága sem. Csak az számított, hogy Marci biztonságban legyen.

Amikor hazaértem, anyám az ajtóban állt, karba tett kézzel.

– Na tessék! Mégis csak visszajöttél? – mondta gúnyosan. – Ezért nem lehet már semmit rátok bízni.

– Hol van Marci? – kérdeztem remegő hangon.

– A szobájában. Büntetésben van. – Anyám hangja hideg volt és kemény.

Berohantam Marcihoz. Az ágyon ült, arcán könnyek nyomai.

– Anya… – suttogta, és belém kapaszkodott.

Aznap este mindent megbeszéltünk Gáborral. Ő is dühös volt, de próbált higgadt maradni.

– Nem hagyhatjuk ezt annyiban – mondta. – De mi lesz anyáddal? Ha most elvesszük tőle Marcit, soha nem bocsátja meg.

– Nem érdekel! – kiáltottam fel sírva. – A fiam fontosabb!

A következő hetekben anyám mindent megtett, hogy visszaszerezze a bizalmunkat. Ajándékokat hozott Marcinak, sütit sütött nekünk, de én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. A család kettészakadt: az egyik oldalon mi hárman, a másikon anyám és az őt támogató rokonok.

A vasárnapi ebédek feszültté váltak. Egyszerű kérdésekből is veszekedés lett:

– Miért nem engeditek Marcinak, hogy nálam aludjon? – kérdezte anyám.

– Mert nem bízom benned – válaszoltam őszintén.

A nagynéném is beszállt:

– Régen mindenki így nevelte a gyerekét! Most meg mindenki túlérzékeny!

De én tudtam: amit anyám tett, az túlment minden határon.

Marci hónapokig rettegett attól, hogy újra nagyinál kell aludnia. Éjszakánként felriadt álmából; néha azt kiabálta: „Ne zárj ki!”

Elvittem pszichológushoz is. Ott derült ki igazán, mennyire mélyek a sebek.

Anyám végül sírva kért bocsánatot:

– Nem akartam rosszat… Csak azt hittem, így lesz belőle rendes ember…

De vajon elég egy bocsánatkérés? Vajon helyre lehet hozni mindazt, amit egyetlen hét alatt tönkretettünk?

Most itt ülök Marci ágya mellett minden este, és azon gondolkodom: hol rontottuk el? Megvédhettem volna jobban? És vajon ti mit tennétek a helyemben?