Menyem gyanakvása – Egy anya harca a családjáért

– Mondd csak, Ilona néni, tényleg azt hiszed, hogy nem veszem észre, ha eltűnik valami a lakásból? – Zsófi hangja remegett a telefonban, de nem a félelemtől, hanem a dühtől. A szívem összeszorult. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök.

Egy hét telt el azóta, hogy Gábor, az egyetlen fiam, leült mellém a konyhában, és halkan, szinte suttogva mondta el: „Anya, nem tudom, meddig bírom még Zsófival. Folyton veszekedünk, mindenben hibát talál.” Akkor csak annyit tudtam mondani: „Kitartás, fiam. Minden házasságban vannak nehéz időszakok.” De most, ahogy Zsófi vádaskodó hangját hallgattam, már magam sem voltam biztos ebben.

– Zsófi, drágám – próbáltam nyugodt maradni –, miről beszélsz? Nem vettem el semmit tőletek. Csak segíteni akartam a múlt héten a takarításban.

– Akkor hova lett az a boríték a fiókból? Abban volt a pénzünk a nyaralásra! – kiabálta.

A torkomban dobogott a szívem. Tudtam, mennyire fontos volt nekik az a kis megtakarítás. De én nem láttam semmilyen borítékot. Az igazság az volt, hogy már hónapok óta spórolok minden fillért a nyugdíjamból, hogy végre lecserélhessem azt a régi butatelefont egy újabbra. Nem vagyok már fiatal, de szeretnék lépést tartani az unokáimmal – legalább annyira, hogy tudjak velük videóhívást indítani.

– Nézd, Zsófi – mondtam halkan –, én nem vettem el semmit. Ha akarod, átkutathatod a táskámat is.

– Nem kell! – vágott közbe. – Úgyis tudom, hogy te voltál! Gábor is mondta, hogy mostanában furcsán viselkedsz.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg összetörtem. Gábor? Az én fiam? Ő is azt hiszi, hogy képes lennék ilyesmire?

Aznap este órákig ültem a konyhaasztalnál. A régi telefon ott hevert előttem. Megnéztem rajta a képeket: Gábor gyerekkorából egy születésnapi torta mellett mosolyog rám; Zsófi és ő az esküvőjükön; az unokáim első napja az óvodában. Mindig is igyekeztem jó anyós lenni. Soha nem szóltam bele az életükbe, csak ha kértek tanácsot. Most mégis úgy érzem magam, mint egy idegen.

Másnap reggel Gábor állt az ajtóban. Fáradt volt és megtört.

– Anya… beszélhetünk?

Leültünk egymással szemben.

– Zsófi nagyon kiborult – kezdte. – Tudom, hogy nehéz most mindenkinek…

– Gábor – vágtam közbe –, te tényleg azt hiszed, hogy én loptam el azt a pénzt?

Néhány másodpercig csak nézett rám. Aztán lehajtotta a fejét.

– Nem tudom már, mit higgyek – suttogta.

Ez fájt a legjobban. Az anyai bizalom elvesztése. Felneveltem őt egyedül, miután az apja meghalt egy balesetben. Mindent megtettem érte: dolgoztam két műszakban is, csak hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Most pedig úgy néz rám, mint egy idegenre.

– Anya… – kezdte újra –, Zsófi nagyon stresszes mostanában. A munkahelyén is sok a gond. És…

– És én vagyok a bűnbak – fejeztem be helyette.

Csend lett köztünk. Kint esni kezdett az eső; az ablakon át néztem a szürke utcát.

– Nézd meg a táskámat – mondtam halkan. – Nézd át minden cuccomat! Ha ez kell ahhoz, hogy higgy nekem…

Gábor nem mozdult. Csak ült ott némán.

Végül felállt és odalépett hozzám.

– Sajnálom, anya – mondta halkan. – Nem tudom kezelni ezt az egészet.

Aznap este Zsófi is felhívott még egyszer. Már nem kiabált; inkább sírt.

– Ilona néni… bocsánatot akarok kérni… Meglett a boríték. A gyerekek dugták el játékból az ágy alá…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és hallgattam a zokogását.

– Olyan rossz anya vagyok… mindenki ellenem van…

Akkor értettem meg igazán: Zsófi nem engem utál vagy gyanúsít igazán – hanem önmagával harcol. A félelmeivel, a bizonytalanságával.

De vajon helyre lehet-e hozni mindezt? Vissza lehet-e építeni azt a bizalmat, amit egy pillanat alatt rombolt le egy vádaskodás?

Néha azon gondolkodom: vajon miért olyan nehéz kimondani egymásnak azt az egyszerű szót: bocsánat? És vajon képesek vagyunk-e újra egymás szemébe nézni úgy, mint régen?