Suttogott szavak a konyhában: Egy magyar család árulása

– Miért van Victoria már megint itt? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. Az ablakon át hallottam anyósom, Ilona és Victoria nevetését a kertből. A férjem, Ákos – igen, magyar nevén Ákos, nem Ethan – épp akkor lépett be a házba, észrevette az arcomon a feszültséget.

– Minden rendben, Anna? – kérdezte halkan.

– Persze – hazudtam, de a hangom elárult.

Ákos leült mellém. – Tudom, hogy mostanában sokat jár ide Victoria. Anyám… hát, tudod, mindig is szerette volna őt menyének.

A szívem összeszorult. Ezt eddig csak sejtettem, de most kimondva még fájóbb volt. – És te? Te mit akarsz? – kérdeztem remegő hangon.

Ákos rám nézett, de nem válaszolt azonnal. A csend közöttünk mindent elmondott. A konyha falán lógó óra kattogása is hangosabbnak tűnt.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy a család összetartó erő. Nálunk, egy kis alföldi faluban nőttem fel, ahol mindenki mindent tudott a másikról. Az esküvőnk után Budapestre költöztünk Ákossal, és azt hittem, végre magam mögött hagyhatom a pletykákat és az elvárásokat. De Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan öltözöm, mikor lesz már unoka. És most itt volt Victoria is, aki mindig tökéletesen sminkelt volt, sosem felejtett el virágot hozni Ilonának.

Egyik este Ákos későn jött haza. A telefonját az asztalon hagyta. Nem szoktam turkálni benne, de valami belülről hajtott. Megláttam egy üzenetet Victoriától: „Köszönöm a mai beszélgetést. Jó volt újra együtt nevetni.” A gyomrom görcsbe rándult.

Másnap reggel Ilona néni bejött hozzánk reggelizni. – Anna drágám, nem gondolod, hogy egy kis változatosság jót tenne Ákosnak? Victoria olyan jól ért hozzá…

– Mire gondolsz? – kérdeztem visszafojtott indulattal.

– Csak arra, hogy néha nem árt egy kis frissesség a házasságban – mondta mosolyogva.

Azt hittem, felrobbanok. De csak annyit mondtam: – Köszönöm a tanácsot.

Aznap este Ákossal veszekedtünk. – Miért nem mondod el az igazat? Mi van köztetek Victoriával?

– Semmi! – vágta rá túl gyorsan. – Csak barátok vagyunk. Anyám akarja ezt az egészet.

– És te? Te mit akarsz? – ismételtem meg a kérdést.

Ákos lehajtotta a fejét. – Nem tudom… Néha úgy érzem, anyám sosem fog elfogadni téged.

Sírtam. Nem hangosan, csak csendben folytak a könnyeim. Azt hittem, elég vagyok neki. Hogy elég vagyok magamnak is.

A következő héten Victoria újra nálunk volt. Ilona néni sütit sütött neki, Ákos pedig segített neki behozni a csomagokat. Én csak álltam az ajtóban, mint egy idegen a saját otthonomban.

Este felhívtam anyámat vidéken. – Kislányom, ne hagyd magad! Ha szereted Ákost, harcolj érte! De ha nem becsül meg… akkor gondold át, mi fontosabb: mások véleménye vagy a saját boldogságod.

Ezen az éjszakán nem aludtam. Reggelre eldöntöttem: beszélek Victoriával.

– Victoria, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem tőle másnap.

A parkban találkoztunk. Ő először meglepődött, majd leült mellém egy padra.

– Tudod jól, hogy mit jelent Ákos nekem – kezdtem halkan. – De azt is tudom, hogy anyósom mindig is téged akart menyének.

Victoria sóhajtott. – Anna, én sosem akartam közétek állni. De Ilona néni mindig hívogatott… és Ákos is sokszor keresett engem tanácsért. Néha úgy érzem, mintha én lennék a bűnbak.

– Akkor miért jössz mindig? Miért hagyod, hogy ez így legyen?

Victoria elhallgatott. – Talán mert nekem sincs senkim igazán… és jólesik tartozni valahová.

Hazamentem és leültem Ákossal beszélni. – Választanod kell – mondtam neki sírva. – Vagy én, vagy Victoria és anyád akarata.

Ákos sokáig hallgatott. Végül azt mondta: – Szeretlek téged. De nem tudom kizárni anyámat az életemből.

Aznap este összepakoltam pár ruhát és elmentem egy barátnőmhöz aludni. Nem tudtam eldönteni: harcoljak-e tovább ezért a házasságért vagy engedjem el? Vajon tényleg ennyit ér egy anya akarata Magyarországon még mindig? Vagy csak én vagyok túl gyenge ahhoz, hogy kiálljak magamért?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig érdemes harcolni valakiért, ha közben elveszítjük önmagunkat?”