A csend, ami mindent elárul – Egy anya története vidéken

– Miért nem veszed fel a telefont, Zsófi? – kérdeztem magamban újra és újra, miközben a kocsiban ültem, és a poros, vidéki utakon zötykölődtem lefelé. A szívem minden egyes kilométerrel egyre nehezebb lett. Egy hét telt el azóta, hogy utoljára beszéltünk. Azelőtt minden másnap hívott, még ha csak annyit is mondott: „Anya, minden rendben.” Most viszont csak a néma csend válaszolt.

A házhoz érve a kapu zárva volt. Kopogtam, majd dörömböltem is. Semmi. Már épp visszafordultam volna, amikor meghallottam a halk neszezést bentről. Zsófi férje, Gábor nyitott ajtót. – Mit keresel itt ilyen hirtelen? – kérdezte ridegen.

– Nem tudom elérni Zsófit napok óta – feleltem remegő hangon. – Szeretném látni.

Gábor vállat vont, majd beengedett. A házban furcsa feszültség vibrált. Zsófi a konyhában ült, lehajtott fejjel, mintha szégyellné magát. Amikor közelebb léptem hozzá, észrevettem a kezét: a körmei tövig rágva, véresek, néhány helyen sebesek voltak. A látványtól kis híján elájultam.

– Zsófi, mi történt veled? – kérdeztem suttogva, miközben leültem mellé.

– Semmi… csak mostanában sok a munka – motyogta.

De én ismertem a lányomat. Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Gábor a háttérből figyelt minket, szinte éreztem a tekintetét a hátamon. Próbáltam Zsófi szemébe nézni, de ő csak a padlót bámulta.

– Miért nem hívtál? – kérdeztem újra.

– Elhagytam a telefonom… – mondta halkan.

A keze remegett, ahogy az asztalon dobolt vele. Megfogtam a kezét; éreztem a feszültséget az ujjai között. Ekkor Gábor odalépett hozzánk.

– Anyuka, most már menjen haza! Zsófinak pihennie kell – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

– Nem megyek sehova! – vágtam vissza dühösen. – Látom, hogy valami baj van!

Gábor arca eltorzult. – Mindig csak belekotyog mindenbe! Ez már nem az ön dolga!

Zsófi ekkor felpattant. – Elég! – kiáltotta könnyek között. – Anya, kérlek… menj el most!

A szívem összetört. Nem tudtam eldönteni, hogy haragudjak-e rá vagy sajnáljam. De ahogy ránéztem a kezére és láttam a körmeit, tudtam: ez nem csak stressz. Ez félelem.

Aznap este egy közeli panzióban szálltam meg. Egész éjjel forgolódtam az ágyban, próbáltam rájönni, mit tehetnék. Másnap reggel visszamentem a házhoz. Gábor nem volt otthon; Zsófi egyedül volt.

– Anya… félek tőle – suttogta végül megtörten.

– Bánt téged? – kérdeztem könnyekkel a szememben.

Zsófi bólintott. – Nem mindig… csak ha ideges vagy ha iszik… de mostanában egyre többször.

Átöleltem őt, és úgy sírtunk mindketten, mint gyerekek. Megígértem neki, hogy segítek neki kijutni ebből a pokolból.

Az elkövetkező napokban titokban szerveztük meg Zsófi menekülését. Egy régi barátnőjénél találtunk neki menedéket Budapesten. Amikor végre sikerült elhoznom őt onnan, Gábor dühöngött és fenyegetőzött telefonon keresztül.

A családunk kettészakadt. Az öcsém szerint túlreagálom az egészet; szerinte minden házasságban vannak nehézségek. Anyám azt mondta: „Nem szabad beleavatkozni más életébe.” De én nem tudtam tétlenül nézni, ahogy a lányom lassan elveszik egy bántalmazó kapcsolatban.

Zsófi hónapokig rettegett attól, hogy Gábor rátalál. Végül sikerült elindítani a válópert és távoltartási végzést kérni ellene. Azóta is minden nap hálát adok azért, hogy időben közbeléptem.

De vajon hány magyar nő él még mindig ilyen csendben? Hányan rágják tövig a körmüket félelmükben? És miért olyan nehéz kimondani: segítségre van szükségem?

„Ha én nem mentem volna el azon a napon… vajon ma is élne bennem ez a fájdalmas bizonyosság? Vagy inkább sosem tudtam volna meg az igazságot? Ti mit tettetek volna a helyemben?”