Hetvenedik születésnapom magányában: Amikor a fiam, Levente már nem hív fel

– Miért nem hív már fel Levente? – kérdeztem magamtól újra és újra, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam a régi családi fotót. A képen még mindannyian mosolyogtunk: én, Levente, és az apja, Gábor. Akkoriban még nem sejtettem, mennyire törékeny lehet egy család boldogsága.

A telefonom némán hevert mellettem. Már három hete nem csörgött. Régen minden vasárnap beszéltünk Leventével, de mióta Éva belépett az életébe, minden megváltozott. Az első találkozásunkkor is éreztem valami feszültséget. Éva udvarias volt, de hideg. Gábor akkor még élt, de már akkor is inkább a saját gondjaival volt elfoglalva, mintsem hogy közvetítsen köztünk.

– Anya, Éva érzékenyebb típus, kérlek, próbálj meg kedvesebb lenni vele – mondta egyszer Levente, mikor egy vasárnapi ebéd után félrehívott a kertbe.

– Én csak azt szeretném, ha boldog lennél – válaszoltam neki remegő hangon.

– Tudom, de néha úgy érzi, hogy lenézed őt – sóhajtott fel.

Akkor még azt hittem, ez csak átmeneti. Hogy majd összecsiszolódunk. De minden egyes találkozás után egyre nagyobb lett a távolság köztünk. Éva sosem nézett a szemembe igazán. Mindig ott volt valami kimondatlan vád a tekintetében.

Aztán jött az első nagy vita. Egy karácsony este történt, amikor Leventeék nálunk töltötték az ünnepet. Éva főzött valami különlegeset – valami modern ételt, amit én sosem készítettem volna el. Megjegyeztem, hogy nálunk mindig töltött káposzta volt karácsonykor. Éva csak annyit mondott: „Most más idők járnak.”

Gábor rám nézett, és a szemében ott volt az a régi fáradtság. Tudtam, hogy ő sem akar vitát. De én nem bírtam magamban tartani:

– Azért néha jó lenne megőrizni a hagyományokat – mondtam kissé élesebben, mint kellett volna.

Éva felállt az asztaltól.

– Ha nem vagyok elég jó neked, akkor inkább hazamegyünk – mondta halkan.

Levente próbált békíteni, de már késő volt. Az este csendben ért véget. Azóta minden ünnep egyre ridegebb lett.

Gábor halála után teljesen egyedül maradtam. A ház üres lett, csak a múlt emlékei kísértettek. Próbáltam Leventét hívni, de mindig csak rövid válaszokat kaptam:

– Most nem alkalmas, anya. Majd hívlak.

De sosem hívott vissza.

Egyik nap elmentem hozzájuk váratlanul. Kopogtam az ajtón, Éva nyitott ajtót.

– Szia, Margit néni – mondta hűvösen.

– Csak látni akartam Leventét… – kezdtem bizonytalanul.

– Most dolgozik otthonról. Nem zavarhatod meg – vágott közbe.

Akkor először éreztem igazán: idegen vagyok a saját fiam életében.

Hazafelé menet sírtam a buszon. Egy idős néni mellém ült és megsimogatta a kezem.

– Ne sírjon, aranyom! – mondta kedvesen. – A gyerekek néha elfelejtik, honnan jöttek.

De én tudtam: nem csak ők felejtettek el engem. Én is hibáztam. Túl sokszor akartam irányítani Leventét. Túl sokszor mondtam el neki, mit csináljon másképp. Nem tudtam elfogadni Évát olyannak, amilyen. Mindig összehasonlítottam magammal vagy az anyósommal – mintha csak az én mintám lenne helyes.

Most itt ülök a konyhában egyedül, és hallgatom az óraketyegést. A hetvenedik születésnapomra senki sem készül. Nincs torta, nincs ajándék. Csak a csend és a megbánás.

Néha elképzelem, hogy Levente egyszer csak felhív:

– Anya, hiányzol! – mondja majd.

De tudom: ez csak álom.

Vajon lehet még esély arra, hogy helyrehozzam mindazt, amit elrontottam? Vagy vannak hibák, amiket már sosem lehet jóvátenni? Ti mit tennétek a helyemben?