Anyósom árnyékában: Egy házasság határán

– Gábor, már megint anyád hív! – kiáltottam a konyhából, miközben a leves fölött álltam, és próbáltam nem sírni. A telefonom kijelzőjén ismét Ilona neve villogott. Ez volt a harmadik alkalom ma, és még csak délután négy óra volt.

Gábor sóhajtott, letette a kanalat, és felvette a telefont. – Szia, anya! Igen, minden rendben. Igen, megettem a reggelit. Igen, felvettem a pulóvert, mert hideg van. – A hangja egyszerre volt türelmes és fáradt, de én már csak a dühöt éreztem.

Mióta Gáborral összeházasodtunk, mintha Ilona is beköltözött volna hozzánk. Bár fizikailag a város másik végén lakik egy panelban Zuglóban, lelkileg mindig itt van velünk. Minden nap legalább négyszer hívja Gábort: reggel, ebédidőben, délután és este. Néha csak azért, hogy megkérdezze, evett-e rendesen vagy hogy ne felejtse el bevenni a vitaminjait.

Az elején még viccesnek találtam. „Anyuci pici fia” – mondogattam nevetve a barátnőimnek. De mostanra már inkább fojtogató lett ez az egész. Egyre többször éreztem magam harmadiknak a saját házasságomban.

Egyik este, amikor Gábor zuhanyzott, és én épp a vacsorát készítettem, Ilona ismét hívott. Felvettem.

– Szia, Ilona! Gábor most nem tud beszélni.

– Ó, drága Zsófi! Csak azt akartam mondani neki, hogy holnap hidegfront jön, vegyen fel vastagabb kabátot! – mondta aggódó hangon.

– Átadom neki – válaszoltam feszülten.

Letettem a telefont és mély levegőt vettem. Vajon tényleg ennyire nem tudja elengedni a fiát? Vagy csak engem akar távol tartani tőle?

Másnap este leültem Gáborral beszélgetni.

– Szerinted normális ez? Hogy anyukád naponta négyszer-ötször hív? – kérdeztem óvatosan.

Gábor vállat vont. – Ő csak aggódik értem. Egyedül van mióta apám elment. Én vagyok neki minden.

– És én? Én hol vagyok ebben az egészben? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor elfordult. – Te ezt nem érted. Anyám mindent feláldozott értem. Tartozom neki annyival, hogy meghallgatom.

Aznap este alig aludtam valamit. Az ágy másik felén feküdtem, és hallgattam, ahogy Gábor halkan írja az üzeneteket az anyjának. „Jó éjt, anya!” – olvastam ki a fényben villogó kijelzőről.

A következő hetekben egyre feszültebb lett közöttünk a légkör. Ilona mindenbe beleszólt: milyen mosóport használjak, hogyan főzzem a gulyást, sőt még abba is, hogy mikor menjünk nyaralni. Egyik nap Gábor hazahozott egy új ágyneműt.

– Anyám vette nekünk – mondta büszkén.

– Nekünk? Vagy inkább neked? – kérdeztem keserűen.

Gábor arca elkomorult. – Miért kell mindig mindent támadásnak venned?

Egy vasárnap délután Ilona váratlanul beállított hozzánk egy tál rakott krumplival.

– Gondoltam, hozok valami finomat Gáborkámnak! – mondta mosolyogva.

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Próbáltam kedves lenni, de minden mozdulatában ott volt az üzenet: „Én jobban tudom, mi kell a fiamnak.” Ebéd közben Ilona végig Gábort dicsérte: milyen ügyes volt gyerekként, mennyire szereti a mákos tésztát (amit én sosem főzök), és hogy mennyire büszke rá.

Amikor Ilona elment, Gábor rám nézett.

– Miért vagy ilyen rideg vele? Csak jót akar!

– Nem vele van bajom! Hanem azzal, hogy sosem állsz mellém! – tört ki belőlem a sírás.

Gábor csak nézett rám értetlenül. – Te választottad ezt az életet.

Aznap este összepakoltam egy táskát és elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a vizet és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok túl érzékeny? Vagy jogom van ahhoz, hogy első helyen legyek a férjem életében?

A barátnőim szerint ki kellene állnom magamért. „Ha most nem húzol határt, sosem fog változni semmi” – mondta Eszter.

De hogyan húzhatnék határt úgy, hogy közben ne szakítsam szét ezt a családot? Hiszen Ilona is csak szeretetet akar adni… vagy talán irányítani akar?

Egy este végül leültem Gáborral.

– Választanod kell – mondtam halkan. – Vagy mi ketten építünk egy saját családot… vagy örökre anyád árnyékában maradunk.

Gábor sokáig hallgatott. Aztán csak annyit mondott: – Nem tudom.

Most itt ülök egyedül a nappaliban, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet boldog házasságot építeni úgy, ha az egyik fél sosem tud elszakadni az anyjától? Ti mit tennétek a helyemben?