Egy nap, amikor minden megváltozott: Amikor megtudtam, hogy Gábor másba szerelmes

– Miért nem mondod el végre az igazat? – kérdeztem Gábortól, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrével. Az eső kopogott az ablakon, a lakásban feszültség vibrált. Gábor csak a telefonját bámulta, mintha ott keresné a válaszokat.

– Nincs semmi, amiről beszélni kellene – felelte halkan, de nem nézett rám. A hangja üres volt, mint az utóbbi hónapokban mindig. Aztán felállt, és szó nélkül kiment a szobából.

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött el köztünk ez a távolság. Talán amikor Gábor új munkahelyet kapott a belvárosban, és egyre később járt haza. Talán amikor én elvesztettem az állásomat a könyvtárban, és hirtelen túl sok időm lett gondolkodni. A lányunk, Lilla már egyetemista, ritkán jár haza; a házunkban csak mi ketten maradtunk, két idegen.

Aznap este, amikor Gábor elaludt a kanapén, valami furcsa késztetésből elővettem a telefonját. Nem szoktam ilyet csinálni – mindig is bíztam benne. De most valami azt súgta: nézz bele! A szívem a torkomban dobogott, ahogy végiggörgettem az üzeneteket.

Ott voltak. Egy bizonyos „Kata” nevű nővel folytatott beszélgetések. Először csak ártatlan viccelődésnek tűnt, de ahogy tovább olvastam, a szavak egyre intimebbek lettek. „Veled minden más lenne…”, „Képes lennék mindent feladni érted…”, „Csak veled akarok lenni.” A kezem remegett, könnyek csíptek a szemembe.

Másnap reggel Gábor már korán elment otthonról. Egyedül maradtam a konyhában, és csak ültem ott órákig. Próbáltam visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még boldogok voltunk. Az első randinkra a Margitszigeten, amikor Lilla megszületett, az első közös karácsonyunkra. Hol rontottuk el? Miért nem vettem észre előbb?

Délután felhívtam anyámat. – Anya, Gábor megcsal – mondtam ki végül sírva. Anyám hangja kemény volt: – Tudtam, hogy valami nincs rendben. De most mit akarsz tenni? Megbocsátasz neki? Vagy kidobod?

Nem tudtam válaszolni. Aznap este Gábor későn jött haza. Nem szólt semmit, csak leült mellém.

– Olvastam az üzeneteidet Katával – mondtam ki végül halkan.

Gábor arca elsápadt. – Nem akartalak megbántani… Nem így terveztem…

– Akkor hogyan? – kérdeztem dühösen. – Hónapok óta érzem, hogy valami nincs rendben! Miért nem mondtad el?

– Féltem – suttogta. – Féltem attól, hogy elveszítelek… de közben már elveszítettelek.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Hosszú percekig csak csend volt köztünk.

– Szereted őt? – kérdeztem végül.

– Nem tudom… Csak azt tudom, hogy veled már nem vagyok boldog – mondta ki végül.

Aznap este Gábor elment otthonról. Nem tudtam sírni sem; csak ültem a sötétben és hallgattam az esőt.

A következő hetekben minden megváltozott. Lilla hazajött az egyetemről, és amikor megtudta mi történt, dühösen vágta oda apjának:

– Hogy tehetted ezt anyával? Mi lesz most velünk?

Gábor csak lehajtotta a fejét. Lilla engem ölelt át; én pedig próbáltam erős maradni miatta.

A családunk széthullott. Anyám minden nap hívott, hogy ne hagyjam magam megalázni; a barátnőim azt tanácsolták, kezdjek új életet. De hogyan lehet újrakezdeni harminc év házasság után?

Egyik este Lilla leült mellém.

– Anya… te mit szeretnél? Ha visszafogod apát, soha nem fogod elfelejteni ezt neki. Ha elengeded… talán egyszer újra boldog lehetsz.

Sokáig gondolkodtam ezen. Végül úgy döntöttem: nem maradhatok egy olyan kapcsolatban, ahol nincs bizalom.

Gábor elköltözött Katához. A ház üres lett nélküle; minden sarokban ott voltak az emlékek. De lassan elkezdtem újra élni: visszamentem dolgozni egy könyvesboltba, esténként sétáltam a Duna-parton Lillával vagy egyedül.

Néha még mindig fáj. Néha még mindig azt kérdezem magamtól: hol rontottuk el? Lehet-e valaha újra bízni valakiben? Vajon tényleg jobb lesz így nekünk?

Talán nincs jó válasz ezekre a kérdésekre. De most már tudom: csak akkor lehetünk boldogok, ha őszinték vagyunk magunkhoz és egymáshoz is.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább új életet kell kezdeni?