Két évvel a fiam halála után: Egy anya és menye közös gyásza és újrakezdése

– Hol a fenében van már az a majonéz? – motyogtam magam elé, miközben a hűtő ajtaját csapkodtam. A húsvéti asztalra háromféle salátát és egy fokhagymás szószt ígértem, de most, hogy elfogyott a majonéz, minden tervem dugába dőlni látszott. Dóri, a menyeim, épp a nappaliban hajtogatta a szalvétákat.

– Anya, segítsek keresni? – kérdezte halkan, mintha attól tartana, hogy egy rossz mozdulattal összetör valamit bennem.

– Nem kell, Dóri, csak… – sóhajtottam. – Elugrom gyorsan a boltba. Addig nézd meg, hogy a tojásokat feltetted-e főni.

A hideg márciusi szél az arcomba vágott, ahogy kiléptem az utcára. A sarki kisboltban már csak néhány üres polc várt rám. A pénztárosnő, Marika néni, együttérzően nézett rám.

– Majonéz? Ma mindenki azt keresi. Elfogyott, drága Ilonka – mondta csendesen.

– Persze… – motyogtam. – Köszönöm.

Ahogy hazafelé sétáltam, újra és újra Gábor utolsó húsvétja jutott eszembe. Akkor még együtt nevettünk, ő mindig segített a salátákban, viccelődött Dórival. Most csak ketten vagyunk. Ketten maradtunk ebben a nagy lakásban, ahol minden sarokban ott bujkál az emlék.

Otthon Dóri az asztalnál ült, kezében egy régi fényképpel. Gábor mosolygott rajta, karján átvetve egy húsvéti sonkát.

– Emlékszel erre? – kérdezte Dóri könnyes szemmel.

– Hogyne emlékeznék – válaszoltam rekedten. – Az volt az utolsó húsvétunk együtt.

Csend telepedett ránk. A konyhában csak a víz csöpögése hallatszott. Dóri letette a fényképet.

– Néha azt érzem, hogy nem is tudom, hogyan kell tovább élni nélküle – suttogta.

Leültem mellé. Megfogtam a kezét.

– Én sem tudom. De valahogy mégis muszáj. Neked is, nekem is.

Dóri halkan sírt. Éreztem, ahogy bennem is feszül valami kimondhatatlan fájdalom. Két éve már, hogy elment Gábor. Két éve próbálom összetartani ezt a családot – vagy amit annak nevezhetünk.

A család többi tagja – Gábor apja és nővére – azóta is inkább menekülnek előlünk. A férjem, Laci, magába zárkózott; alig beszél velem vagy Dórival. A lányom, Zsuzsa pedig külföldön él, csak ünnepekkor ír egy-egy üzenetet: „Kitartás anya!”

Dóri viszont itt maradt velem. Eleinte csak azért jött át minden nap, hogy ne legyen egyedül az üres lakásban. Aztán lassan kialakult köztünk valami különös szövetség: két nő, akik ugyanazt az embert veszítették el.

– Sajnálom, hogy nem tudok mindig erős lenni – mondta most Dóri.

– Nem is kell mindig annak lenned – válaszoltam. – Néha én is csak sírnék egész nap.

Aztán felálltam.

– Tudod mit? Majonéz nélkül is lesz saláta! Csinálok egy tejfölös öntetet. Gábor is szerette úgy.

Dóri halványan elmosolyodott.

– Segíthetek?

– Persze – bólintottam.

Ahogy együtt dolgoztunk a konyhában, eszembe jutottak azok az évek, amikor még minden rendben volt. Amikor Gábor először mutatta be Dórit nekünk; amikor összevesztek egy apróságon és én próbáltam kibékíteni őket; amikor együtt nevettünk egy-egy családi ebéd közben.

Most viszont minden mozdulatban ott volt a hiány. Mégis: ahogy Dóri keze az enyémhez ért egy pillanatra, éreztem valami halvány melegséget. Talán tényleg lett egy második lányom.

Később Laci is hazajött. Szótlanul leült az asztalhoz, csak bámulta maga elé a tányért.

– Laci, kérsz salátát? – kérdeztem óvatosan.

– Mindegy – morogta.

Dóri rám nézett; láttam rajta, hogy nehezen viseli ezt az örökös hallgatást. Próbáltam oldani a feszültséget.

– Tudod, Gábor mindig azt mondta: „Apa úgyis mindent megeszik.”

Laci felnézett. Egy pillanatra mintha megremegett volna az arca.

– Ne beszélj róla… – suttogta halkan.

Dóri felállt az asztaltól és kiment a konyhába. Utána mentem.

– Ne haragudj rá – mondtam halkan. – Ő így gyászol.

– De hát mi lesz velünk? Így nem lehet élni! – tört ki belőle a kétségbeesés.

Átöleltem Dórit. Éreztem, ahogy remeg a vállam alatt.

– Együtt valahogy kibírjuk – mondtam neki. – Ha másért nem is: Gáborért.

Az este végén ketten maradtunk a konyhában. A saláták elfogytak, de valami mégis megmaradt: az összetartozás érzése. Leültem Dóri mellé és megfogtam a kezét.

– Szerinted valaha újra boldogok lehetünk? Vagy örökre csak túlélünk majd?