Amikor az anyósom hátat fordított nekünk – Most rajtunk múlik az élete

– Nem tudok segíteni, Viktória. Nekem is megvan a magam baja – mondta Ilona, a férjem anyja, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a férjem, Gábor némán bámulta a kezét. A szívem összeszorult. Akkoriban Gábor épp elvesztette az állását a gyárban, ahol tizenöt évig dolgozott. A lányunk, Liliána még csak tízéves volt, és minden forintot meg kellett néznünk.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben Gábor halkan szuszogott mellettem. Vajon tényleg ennyire magunkra maradtunk? Az anyósom mindig is kemény asszony volt, de azt hittem, ha bajban vagyunk, legalább egy kis segítséget ad. Ehelyett csak annyit mondott: „Mindenki oldja meg a maga gondját.”

A következő hónapokban mindent eladtunk, amit lehetett: a régi biciklit, a horgászbotokat, még Gábor apjának óráját is. Én két helyen takarítottam, Gábor pedig alkalmi munkákat vállalt. Liliána csendesebb lett. Egyszer hallottam, ahogy a barátnőjének azt mondja: „Nálunk most nincs pénz fagyira.”

Aztán lassan jobbra fordultak a dolgok. Gábor talált egy új munkát egy autószerelő műhelyben. Nem volt nagy fizetés, de legalább biztos volt. Évek teltek el. Megtanultam nem haragudni Ilonára – vagy legalábbis ezt hittem.

Aztán tavaly ősszel minden megváltozott. Ilona egyre többet panaszkodott fájdalmakra. Először csak legyintettünk: „Biztos csak az időjárás.” De aztán kiderült, hogy komolyabb a baj: daganatot találtak nála. Az orvos azt mondta, gyorsan kellene műteni és kezelni.

Gábor napokig magába roskadtan járt-kelt a lakásban. – Anyámnak nincs pénze ezekre – mondta végül. – És nincs senkije rajtunk kívül.

Azt hittem, majd könnyen döntök: hiszen ő sem segített nekünk! De amikor Ilona sírva hívott fel: „Viktória, nem tudom, mit csináljak…”, valami összetört bennem. Láttam magam előtt azt a kemény asszonyt, aki most törékeny és kiszolgáltatott.

Elkezdődött az örökös rohangálás: orvostól orvosig, papírok után futkosva, gyógyszert kiváltva. A megtakarításaink vészesen fogyni kezdtek. Liliána idén érettségizik – fogalmam sincs, miből fizetjük majd az egyetemet.

Egy este Gáborral vitatkoztunk:
– Miért mindig nekünk kell mindent megoldani? – fakadtam ki.
– Ő az anyám! – vágta rá Gábor.
– És én? Mi lesz velünk? Liliánával?
– Tudom… de nem hagyhatom magára.

Ilona néha bocsánatot kér. Egyszer azt mondta: „Tudom, hogy hibáztam akkor… de most már csak ti vagytok nekem.” Nem tudom eldönteni, hogy ez elég-e.

A család többi része – Gábor testvérei – vidéken élnek, és csak ritkán jelentkeznek. Egyikük sem ajánlott fel pénzt vagy segítséget. Mindenki csak annyit mond: „Majd szóljatok, ha baj van.” De amikor baj van, mindenki eltűnik.

A napok egyformán telnek: reggel munka, délután kórházba menni Ilonához, este Liliánával tanulni. Néha úgy érzem, elfogy az erőm. Egyik este Liliána odabújt hozzám:
– Anya… ugye minden rendben lesz?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

A legrosszabb az egészben az igazságtalanság érzése. Hogy amikor mi voltunk bajban, senki nem segített – most pedig nekünk kell mindent vállalni. De közben látom Ilonát is: mennyire fél és mennyire magányos.

Néha azon kapom magam, hogy haragszom rá – aztán szégyellem magam ezért. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy csak kötelességből segítek?

Most itt ülök a kórházi folyosón, kezemben egy újabb számlával. Nézem Gábort, ahogy az anyja kezét fogja bent a szobában. Vajon jól döntöttünk? Meddig lehet bírni ezt lelkileg és anyagilag?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet igazán megbocsátani annak, aki egyszer cserben hagyott minket?