Amit az apám sosem értett meg – Egy családi szakadás története
– Már megint te döntesz helyette, ugye, Anna? – csattant fel László, miközben a konyhaasztalnál ültünk, a vasárnapi ebéd maradékai között. A hangja éles volt, mint a kés, amivel az előbb még a rántott húst szeletelte. Gábor mellettem ült, lehajtott fejjel, mintha a padlón keresné a választ. Éreztem, ahogy a keze remeg az asztalon.
– Nem erről van szó, apa – próbálta Gábor halkan, de László már nem hallgatott rá. – Mindig is túl gyenge voltál, fiam. Anyád is emiatt sírt annyit. Most meg ez a nő irányít mindent.
A szavak úgy csapódtak belém, mintha pofonokat kaptam volna. Nem először hallottam ezt tőle, de most valami végleg eltört bennem. Felálltam, és csak ennyit mondtam:
– Elég volt, László. Nem kell többet jönnünk.
Aznap este Gábor csendben ült mellettem a kanapén. Nézte a tévét, de láttam rajta, hogy valójában máshol jár. A szülei házában nőtt fel, ahol az apja minden szavát törvénynek tekintette. Az anyja csendben tűrte az évtizedeken át tartó lekezelést, és Gábor is megtanulta: jobb hallgatni, mint szembeszállni.
De én nem tudtam tovább hallgatni. Aznap este kimondtam:
– Nem akarom többé, hogy bántson minket. Ha neked fontos, hogy találkozz vele, menj egyedül. Én nem megyek többet.
Gábor csak bólintott. Azt hittem, ezzel vége is lesz. De két hét múlva jött az üzenet: „Ha Anna nem jön, te se gyere!” – írta László. És ezzel elindult valami, amit egyikünk sem akart igazán.
Azóta két év telt el. Két karácsony, két születésnap, két anyák napja – mind László nélkül. Az első évben Gábor minden ünnep előtt órákig nézte a telefonját, hátha jön egy üzenet. Néha azt hittem, feladja és visszamegy hozzá. De nem tette.
A család többi része sem könnyítette meg a helyzetet. Gábor húga, Zsuzsa gyakran hívott fel:
– Nem lehetne valahogy kibékülni? Apa már nem fiatal…
– Zsuzsa, én nem akarok újra abba a házba menni – válaszoltam egyszer sírva. – Nem bírom elviselni, ahogy beszél velem… velünk.
– De hát ő ilyen! Mindig is ilyen volt! – mondta Zsuzsa fáradtan.
– És ez rendben van szerinted?
A vonal másik végén csend lett.
A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Régen mindig mosolyogtam, mostanában viszont gyakran elkalandoztak a gondolataim. Egyik nap a kolléganőm, Judit félrehívott:
– Anna, minden rendben otthon?
– Igen… csak kicsit sok most minden – hazudtam.
Pedig az igazság az volt: minden nap küzdöttem a bűntudattal. Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy Gábor elhidegült az apjától? Vagy csak végre kiálltunk magunkért?
Gábor is változott. Régen mindent elnézett az apjának – most már néha dühösen beszélt róla.
– Tudod, Anna – mondta egy este –, sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg hátat fordítok neki. De amikor azt mondta neked… amikor azt mondta nekem…
Nem fejezte be a mondatot. Csak néztük egymást a sötétben.
A legnehezebb mégis az volt, amikor Gábor anyja meghalt tavaly ősszel. A temetésen ott álltunk egymás mellett, de László rám se nézett. Gábor keze remegett a koporsó mellett.
– Sajnálom – suttogtam neki.
– Nem a te hibád – válaszolta halkan.
De tudtam: valahol mindketten magunkat hibáztatjuk.
Azóta még ritkábban beszélünk Lászlóval. Néha látom őt a piacon vagy a buszon – ilyenkor elfordítja a fejét. Gábor néha azt mondja:
– Talán egyszer majd megbocsát nekünk.
De én már nem tudom, mit akarok jobban: békét kötni vele vagy végleg elengedni ezt az egész múltat.
A barátaink közül sokan nem értik, miért nem próbálunk meg kibékülni vele.
– Az apák ilyenek – mondják gyakran. – Majd megenyhül.
De mi van akkor, ha sosem enyhül meg? Ha örökre így marad?
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna hallgatni és tűrni? Vagy csak most tanultuk meg igazán szeretni és tisztelni önmagunkat?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki sosem kér bocsánatot?