Amikor Nagypapa Beköltözött: Egy Budapesti Lakásban Összezárt Életek

– Már megint elfelejtetted lekapcsolni a villanyt a fürdőben! – csattant fel László bácsi hangja, ahogy kilépett a fürdőszobából. A hangja visszhangzott a szűk folyosón, ahol épp a kislányom, Dorka, próbálta összeszedni az iskolatáskáját. Én a konyhában álltam, kezemben egy csésze kávéval, és próbáltam nem felrobbanni.

Mióta László bácsi hozzánk költözött – már három hete –, minden nap egy újabb kihívás. A lakásunk a hetedik kerületben van, három szoba, de valójában csak két háló és egy nappali, amit esténként átalakítunk hálóvá. A férjem, Gábor, próbál közvetíteni köztem és az apja között, de legtöbbször csak annyit mond: „Naomi, kérlek, próbáld megérteni apámat, nehéz neki is.”

De ki érti meg engem? Ki érti meg azt az anyát és feleséget, aki egész nap dolgozik egy könyvelőirodában, majd hazajön főzni, mosni, tanulni a gyerekkel – és most még László bácsi is itt van? Minden mozdulatomat figyeli. Ha túl sok sót teszek a levesbe, megjegyzi. Ha Dorka túl sokat néz tévét, rászól. Ha Gábor későn jön haza, csak sóhajt egy nagyot: „Régen nem így volt ez.”

Egyik este Dorka sírva jött hozzám: – Anya, miért kiabál velem mindig nagypapa? Nem akarom, hogy itt lakjon! – Szorosan magamhoz öleltem. Mit mondhatnék? Hogy majd jobb lesz? Hogy csak öt hónap? Hogy ő is magányos?

Másnap reggel Gáborral veszekedtünk. – Nem bírom tovább! – fakadtam ki. – Mindenbe beleszól! Dorka fél tőle! Én is! – Gábor csak lehajtotta a fejét. – Tudom, Naomi. De nincs más lehetőségünk. Anyám halála óta egyedül van. Nem hagyhatjuk magára.

Aztán jött az első igazi robbanás. Egy vasárnap délelőtt Dorka véletlenül leverte László bácsi kedvenc porcelán bögréjét. A csend szinte fájt. László bácsi arca eltorzult: – Ez volt az utolsó emlékem anyátoktól! – kiabálta Gábornak és nekem egyszerre. Dorka zokogott. Én is sírtam.

Aznap este Gábor leült mellém a kanapéra. – Sajnálom – mondta halkan. – Apám nem rossz ember. Csak elvesztette az anyámat… és most mindent elveszítve érez.

A következő napokban próbáltam közeledni László bácsihoz. Együtt főztünk paprikás krumplit – ő mutatta meg, hogyan kell igazán jó rántást készíteni. Dorka rajzolt neki egy új bögrét papírból; László bácsi először csak morogott valamit, de később láttam, hogy elteszi a rajzot a szekrényébe.

Ahogy telt az idő, lassan megtanultunk együtt élni. Voltak még viták – persze –, de már tudtunk nevetni is együtt. Egy este László bácsi mesélt Dorkának arról, hogyan éltek vidéken gyerekkorában: „Akkoriban nem volt ennyi zaj meg rohanás… de legalább együtt volt a család.”

A lakás továbbra is szűk volt, néha úgy éreztem, megfulladok. De valahogy mégis összetartott minket ez az egész helyzet. Megtanultam türelmesebb lenni – vagy legalábbis eljátszani –, Gábor pedig végre ki tudta mondani az apjának: „Szeretlek.”

Az utolsó estén, mielőtt László bácsi visszaköltözött vidékre, mindannyian leültünk vacsorázni. Csend volt, de nem feszültségből – inkább abból a furcsa érzésből, hogy valami véget ér.

László bácsi rám nézett: – Köszönöm, Naomi. Tudom, nem volt könnyű velem… de jó volt újra családban élni.

Most itt ülök a kanapén és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire nehéz egymást elfogadni? Vagy csak túl gyorsan ítélkezünk egymás felett? Ti mit tennétek a helyemben?