„Anya betöltötte a hetvenet, hazahoztam magamhoz” – de hamar rájöttem, hogy hibáztam

– Nem akarok terhedre lenni, Zsuzsi, tényleg nem – mondta anyám, miközben a bőröndjeit pakolta ki a nappalinkban. A hangja remegett, de próbált mosolyogni. A hetvenedik születésnapja után egy héttel költöztettem magamhoz, miután apám halála óta egyedül élt a régi panelban Újpesten. Azt hittem, ezzel végre megnyugszik mindenki: ő sem lesz magányos, én sem aggódom állandóan, hogy elesik vagy elfelejti elzárni a gázt.

De már az első este éreztem, hogy valami nem stimmel. A férjem, Gábor – akit anyám mindig csak „az ügyvéd úrnak” hívott –, feszengve ült a vacsoraasztalnál. A gyerekek, Bence és Lilla, furcsán csendben kanalazták a levest. Anyám pedig minden második mondatnál felsóhajtott: „Bezzeg az én időmben…”

– Zsuzsi, miért nem főzöl inkább rendes húslevest? Ez a zacskós izé… – szólt oda halkan, de mindenki hallotta. Lilla rám nézett, mintha azt kérdezné: „Most mit csináljunk?”

Próbáltam türelmes lenni. Hiszen anyám egész életében dolgozott: varrónő volt a Váci úti gyárban, sosem panaszkodott. De most minden apróságon fennakadt. A fürdőszobában túl hideg volt a csempe, a tévében túl hangosak a reklámok, Bence túl sokat játszott a telefonján.

Egyik este Gábor félrehívott a konyhába.

– Zsuzsi, meddig lesz ez így? Nem tudok pihenni itthon. Anyukád egész nap kritizál mindent…

– Tudom, de mit csináljak? Nem hagyhatom egyedül! – válaszoltam ingerülten.

– De mi sem bírjuk sokáig. A gyerekek is feszültek. Nem lehetne valahogy…

Nem tudtam befejezni a mondatot. Szégyelltem magam, hogy egyáltalán felmerül bennem: talán hiba volt hazahozni anyát.

A következő napokban próbáltam kompromisszumokat keresni. Megkértem anyát, hogy segítsen Lillának tanulni – hiszen ő még emlékszik azokra a régi versezetekre, amiket én már rég elfelejtettem. De ebből is vita lett: anyám szerint „ezek a mai tananyagok” semmit sem érnek.

Egyik délután Bence sírva jött ki a szobájából.

– Anya, nagyi azt mondta, hogy lusta vagyok és sosem lesz belőlem semmi…

Összeszorult a szívem. Anyám mindig szókimondó volt, de most mintha elvesztette volna minden tapintatát.

Este leültem vele beszélgetni.

– Anya, kérlek… Próbálj meg egy kicsit kedvesebb lenni a gyerekekkel. Nekik is nehéz ez az egész.

– Tudom én, Zsuzsi – sóhajtott –, de olyan idegen itt minden. Hiányzik a régi lakásom, a szomszéd Marika néni… Itt meg csak ülök egész nap és érzem, hogy útban vagyok.

Megöleltem. Éreztem rajta azt a régi parfümöt, amit még apámtól kapott egyszer karácsonyra. Hirtelen rám tört az emlék: gyerekkoromban mennyire szerettem hozzá bújni esténként.

De most minden más volt. Felnőttem, saját családom lett – és most két tűz közé kerültem.

A helyzet csak romlott. Gábor egyre többször maradt bent az irodában késő estig. Lilla bezárkózott a szobájába, Bence pedig inkább átment focizni a szomszédékhoz. Én pedig egyre gyakrabban sírtam el magam titokban.

Egy este anyám odajött hozzám.

– Zsuzsi, beszélnünk kellene…

– Igen?

– Szerintem jobb lenne, ha visszamennék az otthonomba. Látom rajtatok, hogy nem jó ez így senkinek.

– De hát… nem akarom, hogy egyedül legyél!

– Inkább vagyok magányos otthon, mint útban nálatok. Te is megérdemled a nyugalmat.

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtunk mindketten.

Végül segítettem neki visszaköltözni Újpestre. Megígértem neki, hogy minden nap felhívom és hetente legalább egyszer meglátogatom.

Azóta is mardos a bűntudat: vajon tényleg jót akartam? Vagy csak magamat akartam megnyugtatni? Lehet-e egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben?

Néha azon gondolkodom: hányan élnek még így Magyarországon? Hány család próbálja megoldani az idősödő szülők gondozását úgy, hogy közben mindenki sérül?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg hibáztam – vagy csak az élet ilyen kegyetlenül nehéz?