„Te adtad nekem a meddő parcellát. Itt semmi sem nő.” – Egy testvérharc története a közösségi kertben

– Te adtad nekem a meddő parcellát. Itt semmi sem nő! – csattant fel Zsuzsa, miközben a sáros gumicsizmájával dühösen rúgott egy követ a földön. A hangja visszhangzott a kora tavaszi, még üres kertben, ahol csak néhány bátor nyugdíjas hajolt a saját ágyásai fölé.

Én csak álltam ott, kezemben a régi kapa, amit még anyánktól örököltünk. A szívem összeszorult. Nem akartam újra veszekedni, de tudtam, hogy Zsuzsa nem fogja annyiban hagyni.

– Zsuzsa, ezt már megbeszéltük – próbáltam higgadt maradni. – Anyu mindkettőnknek ugyanakkora földet hagyott. Nem én döntöttem el, ki melyiket kapja.

– Persze, könnyű ezt mondani, amikor a te parcelládon már most kibújtak a hóvirágok meg az első spenótlevelek! Az enyémen meg csak kövek és agyag van. – A hangja remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy a csalódottságtól.

A szél végigsöpört a kert fölött, magával vitte a frissen felásott föld illatát és anyánk emlékét is. Tavaly ilyenkor még együtt ültettük a palántákat, most pedig csak ketten maradtunk, két testvér, akik között egyre mélyebb lett az árok.

Gyerekkorunkban is mindig mindenért versengtünk. Ki kapja az utolsó szelet mákos bejglit? Ki ülhet előre az autóban? Kié lesz anyu régi köténye? Most pedig egy darab föld miatt veszekszünk, mintha ezen múlna minden.

– Cseréljünk! – mondta hirtelen Zsuzsa. – Add nekem a tiédet, te meg dolgozz az enyémen! Ha tényleg olyan mindegy, akkor neked úgyis mindegy.

– Nem cserélek – vágtam rá túl gyorsan. Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér. – Én már elkezdtem itt dolgozni. Megterveztem mindent. És különben is…

Nem fejeztem be a mondatot. Az igazság az volt, hogy féltem attól, hogy ha átmegyek az ő parcellájára, tényleg nem fogok tudni semmit sem termeszteni. Hogy talán tényleg igazságtalan volt az elosztás. Hogy talán anyu tényleg jobban szeretett engem.

Zsuzsa leült a földre és sírni kezdett. Olyan halkan sírt, mint amikor gyerek volt és elbújt a szekrénybe, hogy ne halljuk meg. Odamentem hozzá és leültem mellé.

– Zsuzsa… – kezdtem halkan. – Nem akartam, hogy így legyen.

– Mindig te kaptad a jobbat – suttogta. – Mindig te voltál az okosabb, ügyesebb… Anyu is mindig téged dicsért. Nekem csak ez a föld maradt… és még ez sem működik.

Sokáig hallgattunk. A madarak csicseregtek, valahol egy kutya ugatott. A kert többi része csendes volt, csak mi ketten ültünk ott a múltunk romjai között.

– Tudod mit? – mondtam végül. – Segítek neked rendbe hozni azt a parcellát. Együtt megpróbáljuk. Ha tényleg nem sikerül semmit sem termeszteni rajta, akkor majd beszélhetünk a cseréről. De addig…

Zsuzsa rám nézett vörös szemekkel. Egy pillanatra mintha visszatért volna belé az élet.

– Tényleg segítenél?

Bólintottam. – Persze. Hiszen testvérek vagyunk.

Aznap délután együtt ástuk fel az ő parcelláját. Kiválogattuk a köveket, hoztunk komposztot a kert végéből, és közben beszélgettünk anyáról, gyerekkorról, arról, hogy mennyire hiányzik nekünk mindkettőnknek.

A következő hetekben minden szabadidőmet Zsuzsa mellett töltöttem. Megtanítottam neki mindent, amit anyu mutatott: hogyan kell palántázni, mikor kell öntözni, hogyan lehet javítani a talajt. Lassan-lassan zöldülni kezdett az addig kopár föld is: először csak néhány retek dugta ki a fejét, aztán saláta és borsó is megjelent.

Zsuzsa arca napról napra derűsebb lett. Már nem panaszkodott annyit, inkább kérdezett és figyelt rám. Néha még nevetni is tudtunk együtt.

Egy este aztán leültünk a kert szélén egy padra.

– Köszönöm – mondta halkan Zsuzsa. – Azt hittem, elveszítettelek téged is… mint anyut.

– Én is féltem ettől – vallottam be. – De talán pont ez a föld tart össze minket mostantól.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány család veszekszik hasonló dolgokon? Hány testvér engedi meg, hogy egy darab föld vagy egy régi sérelem elválassza őket egymástól?

Vajon tényleg megéri harcolni valamiért, ha közben elveszítjük azt, aki igazán fontos nekünk? Ti mit tennétek a helyemben?