Egyensúly a káoszban: Harmónia keresése otthon

– Nem bírom tovább! – csattantam fel, miközben a mosogatóról csöpögött a víz a padlóra, a háttérben pedig Dorka és Marci veszekedtek a Lego miatt. Gábor a kanapén ült, kezében a telefon, mintha semmit sem hallana abból, ami körülöttünk zajlik. – Hallod egyáltalán, amit mondok? – kérdeztem remegő hangon.

Felnézett, kissé zavartan. – Mi történt? – kérdezte, mintha csak most kapcsolódott volna be a valóságba.

– Az történt, hogy minden rám szakad! Dolgozom egész nap, aztán itthon is minden rám marad. A gyerekek, a ház, a vacsora… Te meg csak ülsz ott! – A hangom elcsuklott. Nem akartam kiabálni, de úgy éreztem, ha most nem mondom el, soha nem fogom.

Gábor sóhajtott. – Fáradt vagyok én is. A munkahelyen is nyomás van. Nem tudom, mit vársz tőlem.

– Csak azt, hogy segíts! Hogy lásd, mennyire nehéz ez nekem! – könnyek szöktek a szemembe. Dorka közben odajött hozzám, és halkan megkérdezte:

– Anya, miért sírsz?

Lehajoltam hozzá, megsimogattam a haját. – Semmi baj, kicsim. Csak egy kicsit elfáradtam.

Aznap este csendben vacsoráztunk. A gyerekek hamar elaludtak, de én csak forgolódtam az ágyban. Gábor is ébren volt. Végül megszólalt:

– Sajnálom, hogy nem vettem észre, mennyire nehéz neked. Csak… néha úgy érzem, én sem vagyok elég jó.

Meglepődtem. Ritkán beszélt az érzéseiről. – Nem kell tökéletesnek lennünk – suttogtam. – Csak együtt kell csinálnunk.

Másnap reggel Gábor korábban kelt. Mire lementem a konyhába, már főtt a kávé, és a gyerekek tízórais dobozai is készen voltak. Meglepődtem.

– Gondoltam, ma én segítek – mondta félénken.

A nap más volt. Nem volt kevesebb feladat, de valahogy könnyebbnek tűnt minden. Délután együtt mentünk a játszótérre. Marci felmászott a mászókára, Dorka homokvárat épített. Gábor leült mellém a padra.

– Tudod – kezdte –, mindig azt hittem, ha dolgozom és hazahozom a fizetést, azzal letudtam a részemet. De látom, hogy ez nem így van.

– Nekem nem pénz kell – mondtam halkan –, hanem társ.

Hazafelé Marci kézen fogott minket mindkettőnket. Dorka nevetett. Olyan régen éreztem ezt az összetartozást.

Persze nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak visszaesések: néha újra kiabáltunk egymással apróságok miatt. De már tudtuk: beszélni kell róla. Egy este például Gábor későn ért haza, én pedig dühösen vártam rá.

– Megint túlóra? – kérdeztem gúnyosan.

– Sajnálom – mondta fáradtan –, de most tényleg nem tudtam előbb eljönni.

– Legalább szólj! – fakadtam ki. – Egyedül fürdettem le őket, közben főztem is!

Leült mellém az ágy szélére. – Igazad van. Próbálok jobban odafigyelni.

Másnap reggel egy cetlit találtam a hűtőn: „Ma én viszem Dorkát oviba!” Aláírás: Apa.

A munkahelyemen is egyre nehezebben bírtam a tempót. Az egyik kolléganőm, Zsuzsa odajött hozzám ebédszünetben.

– Olyan fáradtnak tűnsz mostanában. Minden rendben?

– Nem igazán – vallottam be –, néha úgy érzem, szétesik az életem.

– Nálunk is volt ilyen időszak – mondta együttérzően. – Mi végül családterápiára mentünk. Nem szégyen segítséget kérni.

Hazafelé sokat gondolkodtam ezen. Este megemlítettem Gábornak.

– Mit gondolsz… elmenjünk együtt valakihez? Hogy jobban megértsük egymást?

Először tiltakozott: – Ugyan már! Nem vagyunk mi bolondok!

De végül belement. Az első alkalom furcsa volt: egy idegen előtt beszélni arról, mennyire magányosnak érzem magam néha Gábor mellett… De utána mintha lekerült volna rólunk egy súlyos kabát.

A gyerekek is észrevették a változást: kevesebbet veszekedtünk, többet nevettünk együtt. Egy vasárnap reggel Dorka odabújt hozzám:

– Anya, mostanában olyan jó itthon lenni!

Elmosolyodtam. Talán tényleg jó úton járunk.

De néha még mindig elbizonytalanodom: vajon meddig tart ez az új egyensúly? Vajon tényleg képesek vagyunk-e hosszú távon csapatként működni?

„Ti mit gondoltok? Lehet valódi egyensúlyt találni család és munka között Magyarországon? Vagy ez csak illúzió?”