„Azt ígértem a bátyádnak, hogy adok pénzt autóra. Ti ketten döntsétek el, hogy oldjátok meg.” – Egy testvéri ígéret ára
– Nem hiszem el, hogy ezt most mondod, anya! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam lenyelni a gombócokat a torkomban. A tányéromon kihűlt a paprikás krumpli, de már rég nem az étel érdekelt.
Anyám csak vállat vont, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne: – Azt ígértem a bátyádnak, hogy adok neki pénzt autóra. De most már ti is házasok vagytok, Eszterkém, oldjátok meg egymás között. Nekem nincs több pénzem.
Ott ült velem szemben a bátyám, Gábor, aki mindig is az anyám kedvence volt. Gyerekkorunk óta így volt ez: ha ő elesett, anyám rögtön rohant segíteni; ha én sírtam, csak annyit mondott: „Ne hisztizz!” Akkoriban még nem bántam – gyerek voltam, megszoktam. De most, három év házasság után, amikor végre megszületett a kislányunk, Lili, minden forint számít. A férjem, András is ott ült mellettem, szótlanul szorította a kezem.
– Gábor, te mit gondolsz erről? – kérdeztem halkan.
Ő csak megvonta a vállát: – Anyu nekem ígérte. Már kinéztem az autót is. Nektek úgyis van egy régi Suzukitok, nekem meg semmim sincs.
– Nekünk sincs semmink! – fakadt ki András. – Most született gyerekünk, Eszter gyesen van, én meg épp most vesztettem el a munkám. Hogy gondoljátok ezt?
Anyám arca elkomorult: – Nem tudok mindenkinek segíteni. Gábor már régóta vár erre a pénzre.
Aznap este csendben mentünk haza. Lili aludt a babakocsiban, András pedig csak bámult maga elé. Otthon leültem az ágy szélére, és sírni kezdtem. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e anyámra vagy Gáborra jobban. Talán magamra is haragudtam – miért nem álltam ki magamért korábban?
A következő hetekben egyre feszültebb lett minden. Anyám hívogatott: – Eszterkém, ne haragudj rám! Nem tudtam előre, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültök. De Gábornak is jár valami az életben.
Gábor is keresett: – Nem akarok veszekedni veled. De tényleg szükségem van arra az autóra. Tudod jól, mennyire nehéz így munkát találni.
András egyre zárkózottabb lett. Egy este kiborult:
– Miért mindig neked kell mindent elviselned? Miért nem mondod meg nekik, hogy most nekünk van szükségünk segítségre? Vagy legalább osszák el igazságosan!
Próbáltam beszélni anyámmal erről:
– Anya, mi lenne, ha fele-fele arányban adnád oda a pénzt? Mindkettőnknek szüksége van rá.
De ő csak legyintett: – Nem lehet mindent kettéosztani az életben. Gábor már régóta vár erre.
Egyik este Gábor felhívott:
– Eszter, beszéljünk őszintén! Tudom, hogy most nektek is nehéz. De én is csak egy esélyt szeretnék végre az életben. Mindig te voltál az okosabb, a szorgalmasabb – anyu is mindig téged dicsért a tanulás miatt. Most hadd legyen egyszer nekem is szerencsém!
Elhallgattam. Hirtelen minden gyerekkori emlék visszatért: amikor Gábor eltörte a biciklimet, és anyám nekem kellett újat vennem; amikor őt vitték nyaralni Balatonra, engem meg otthon hagytak tanulni. Mindig azt hittem, majd felnőttként minden kiegyenlítődik.
De nem így lett.
Egyik nap András bejelentette:
– Találtam egy állást Győrben. De oda kéne költöznünk. Ha lenne egy jobb autónk…
A szívem összeszorult. Ha most nem kapunk segítséget, talán sosem lesz lehetőségünk újrakezdeni.
Végül összegyűjtöttem minden bátorságomat és leültem anyámmal beszélni:
– Anya, kérlek… Most egyszer az életben nézz rám is úgy, mint Gáborra! Nekünk is jár egy esély.
Anyám csak nézett rám könnyes szemmel:
– Nem tudom visszacsinálni a múltat. De szeretlek titeket mindketten.
A pénzt végül Gábor kapta meg. Mi pedig maradtunk a régi Suzukival és a bizonytalansággal.
Azóta eltelt fél év. András végül talált munkát itthon is – kevesebb fizetésért ugyan, de legalább együtt maradtunk. Gábor vett egy használt Opelt; néha felhív, hogy elvigyen minket valahova.
De valami örökre megváltozott bennem. Már nem tudok ugyanúgy nézni anyámra vagy Gáborra sem.
Vajon tényleg ennyit ér egy ígéret? Vagy csak én vagyok túl érzékeny? Ti mit tettetek volna a helyemben?