Emlékek kertje – Egy testvérpár újrakezdése a múlt árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt ránk hagyta! – csattant fel Ágnes, miközben a rozsdás kaput próbálta kinyitni. A vas nyikorgása mintha a gyerekkorunkból visszhangzott volna, amikor még minden nyár itt telt, a nagybátyánk, Lajos bácsi kertjében. Most viszont csak gaz, elhagyatottság és a múlt fájdalmas emlékei fogadtak minket.

– Ne kezdjük már megint! – szóltam rá fáradtan. – Ez az utolsó, ami maradt tőle. Nem hagyhatjuk veszni.

Ágnes rám villantotta a szemét. – Te mindig mindent meg akarsz menteni. De nézz körül! Ez nem kert, hanem egy temető.

A szavai fájtak, mert igazak voltak. A kert, amit Lajos bácsi annyira szeretett, most csak egy elvadult dzsungel volt. A szilvafák ágai letörve, a rózsabokrok kiszáradva, a veteményes helyén csak csalán nőtt. És mi, két testvér, akik már évek óta alig beszéltünk egymással, most itt álltunk, hogy valamit kezdjünk ezzel az örökséggel.

Az első napokban csak veszekedtünk. Ágnes szerint el kellett volna adni az egészet, én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy legalább próbáljuk meg rendbe hozni. Egyik este, amikor már sötétedett, leültem az omladozó kerti padra. A szél belekapott a hajamba, és hirtelen újra hallottam Lajos bácsi hangját: „A föld nem felejt. Ha szereted, visszaadja.”

Másnap reggel Ágnes már korábban kint volt. Csendben gereblyézte a leveleket. Odamentem hozzá.

– Segíthetek? – kérdeztem halkan.

– Ha akarod – felelte vállat vonva, de láttam rajta, hogy örül neki.

Ahogy dolgoztunk, lassan beszélgetni kezdtünk. Először csak a kertről: melyik fa él még, hol lehetne újra veteményest csinálni. Aztán szóba került anya halála is – azóta távolodtunk el egymástól. Ágnes sírva fakadt.

– Haragudtam rád – mondta remegő hangon. – Mert te mindig erős voltál, én meg csak sodródtam.

Megöleltem. – Én is féltem. De most itt vagyunk. Talán ez az egész ezért történt.

A következő hetekben minden nap kijártunk a kertbe. Néha vitatkoztunk: Ágnes szerint túl sok mindent akartam egyszerre megmenteni, én pedig úgy éreztem, ő túl hamar feladná. De ahogy telt az idő, megtanultunk együtt dolgozni. Együtt ültettük el az új paradicsompalántákat, együtt vágtuk vissza a rózsákat.

Egyik délután szomszédunk, Marika néni áthozott egy tál meggyet.

– Látom, új élet költözött ide – mosolygott ránk. – Lajos büszke lenne magukra.

Ezután egyre többen jöttek segíteni: Pista bácsi hozott trágyát, Zsuzsa néni palántákat adott. A falu összefogott értünk – vagy inkább Lajos bácsi emlékéért.

A kert lassan átalakult. Az első virágzó rózsabokor alatt Ágnes egy kis követ helyezett el: „Köszönjük, Lajos.”

Egy este a tűzrakónál ültünk.

– Sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindent jelenthet egy kert – mondta Ágnes csendesen.

– Nekem sem – válaszoltam. – De talán nem is a kert számít igazán, hanem az, hogy újra egymásra találtunk.

Ahogy néztem a csillagos eget és hallgattam a tücskök ciripelését, rájöttem: a múlt sebeit nem lehet eltörölni, de együtt talán begyógyíthatjuk őket.

Vajon hányan élnek még úgy Magyarországon, hogy egy családi örökség inkább választ el, mint összeköt? És vajon hányan mernek újrakezdeni ott, ahol minden elveszettnek tűnik?