„Majd a gyerek miatt összeszedem magam” – Egy házasság határán

– Miért nem érted meg, Zsófi? – Gábor hangja remegett a düh és a kétségbeesés határán. – Egyszerűen nincs bennem elég motiváció. De ha lenne egy gyerekünk… akkor minden más lenne.

Ott álltam a konyhaasztalnál, a kezem remegett a bögrével. A kávé már kihűlt, de nem volt erőm kiönteni. Gábor a kanapén ült, fejét a kezébe temette. Az utóbbi hónapokban egyre többször futottunk bele ebbe a beszélgetésbe. Mindig ugyanaz: ő panaszkodik a munkahelyére, az alacsony fizetésére, és mindig ugyanazzal zárja: „Majd ha lesz gyerek, akkor összeszedem magam.”

– És ha nem lesz? – kérdeztem halkan, de élesen. – Akkor mi lesz velünk?

Gábor felnézett rám, a szeme vörös volt. – Miért ne lenne? Mindenki szül, Zsófi! Mi is tudunk.

– Nem erről van szó! – kiáltottam rá, és éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat. – Nem akarok úgy belevágni valamibe, hogy közben semmiben sem vagyunk biztosak. Most is alig jövünk ki hó végén! Hogy gondolod, hogy egy gyerek majd mindent megold?

Gábor felállt, odajött hozzám, és megpróbálta megfogni a kezem. Elhúzódtam.

– Nézd – kezdte újra –, amikor apámék is nehéz helyzetben voltak, anyám azt mondta neki: „Majd a gyerek miatt összeszeded magad.” És tényleg így lett. Apám elkezdett túlórázni, vállalkozott is mellette. Én is ilyen vagyok. Kell valami nagy cél.

– De mi van, ha nem jön össze? – suttogtam. – Mi van, ha nem lehet gyerekünk? Vagy ha még évekig várni kell?

Gábor vállat vont. – Akkor majd lesz más cél.

De én tudtam, hogy ez nem igaz. Gábor mindig csak sodródott az árral. Amikor megismerkedtünk két éve egy baráti összejövetelen, lenyűgözött a lazasága, a humora. Egy év után összeköltöztünk az albérletben Zuglóban. Akkor még azt hittem, hogy csak idő kérdése, és megtalálja az útját. De mostanra minden nap ugyanaz: ő panaszkodik, én próbálom tartani benne a lelket, közben pedig egyre jobban szorít a pénz.

A munkahelyemen is egyre nehezebben bírom. Az irodában mindenki arról beszél, hogy mennyit keresett mostanában pluszban, ki milyen lakást nézett ki magának. Én csak hallgatok. Tudom, hogy nekünk még az albérlet is épphogy megvan.

Egy este anyám hívott fel.

– Zsófikám, mikor lesz már unokám? – kérdezte nevetve.

– Anyu, most nem alkalmas… – próbáltam elütni.

– Tudod, apádék sem voltak gazdagok fiatalon. Mégis belevágtunk. Majd megoldódik minden!

De én nem vagyok biztos benne. Látom Gábort esténként: ül a gép előtt, játszik vagy sorozatot néz. Néha próbálok vele beszélgetni arról, hogy talán képezhetné magát, vagy kereshetne másik munkát.

– Minek? – kérdezi ilyenkor fásultan. – Úgyis csak ugyanaz lenne mindenhol.

Egyik este aztán robbant a bomba. Hazajöttem fáradtan, Gábor pedig ott ült sörrel a kezében.

– Felmondtam – mondta halkan.

– Mit csináltál?!

– Elegem lett belőlük. Majd keresek mást.

A föld kifordult velem. Hónapok óta panaszkodott ugyanarra az állásra, de sosem gondoltam volna, hogy tényleg kilép.

– És miből fogunk élni? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Majd megoldjuk! – legyintett.

Aznap este külön ágyban aludtunk. Hajnalban sírva keltem fel. Úgy éreztem, csapdába estem: szeretem Gábort, de félek attól az embertől is, akivé lett.

A következő hetekben Gábor otthon volt egész nap. Néha elment állásinterjúkra, de mindig csak panaszkodott: „Nem fizetnek eleget”, „Unalmas munka”, „Majd ha lesz gyerek…”

Egyik este leültem mellé.

– Gábor… én nem akarok így élni tovább. Félek attól, hogy sosem változik semmi. Félek attól is, hogy ha mégis lesz gyerekünk, akkor sem fogsz összeszedni magad.

Sokáig hallgatott.

– Szeretsz még? – kérdezte végül halkan.

– Szeretlek… de már nem tudom meddig bírom ezt így.

Azóta minden nap ezen gondolkodom: vajon tényleg egy gyerek oldaná meg mindezt? Vagy csak menekülünk a valóság elől?

Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg elég egy nagy cél ahhoz, hogy valaki megváltozzon? Vagy csak magunkat áltatjuk?