Miért Nem Hallgatnak Rám a Nagyszüleim? Egy Kislány Küzdelme a Megértésért

– Már megint babát hoztak neked, Lili! – mondta anya, miközben a csomagolópapírt bontogattam. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy a nagymama és a nagypapa mosolyogva néznek rám, várják, hogy örüljek. De én csak egy új rajzkészletet szerettem volna.

– Köszönöm szépen – mondtam halkan, és próbáltam mosolyogni, de anya látta rajtam, hogy nem vagyok boldog.

A nappali sarkában ott hevert már vagy öt baba, mindegyik más ruhában, más hajjal, de egyik sem volt igazán az enyém. Nem értették meg, hogy én nem szeretek babázni. A színes ceruzák, az akvarellfestékek világa vonzott, ahol bármit megalkothatok, amit csak elképzelek.

Nagymama leült mellém a kanapéra.

– Lilikém, nézd csak, ez a baba tud sírni is! Ha megnyomod a hasát…

Megnyomtam. A baba sírt. Én is majdnem sírtam.

– Nagymama, én inkább rajzolni szeretnék – mondtam halkan.

– De hát minden kislány szereti a babákat! – vágta rá nagypapa is a fotelből. – Mi is mindig babáztunk a testvéreiddel, amikor kicsik voltatok.

Anya rám nézett, és láttam rajta az együttérzést. De ő sem szólt semmit. Csak csendben simogatta a hátamat.

Az ebédlőasztalnál ülve mindenki beszélgetett. A nagyszüleim arról meséltek, milyen volt az ő gyerekkorukban karácsonyozni. Mindig ugyanazokat a történeteket hallgattam: hogyan kaptak egy-egy fából faragott lovacskát vagy rongybabát, és mennyire örültek neki.

– Mostanában ezek a mai gyerekek már semminek sem tudnak örülni – mondta nagypapa sóhajtva.

Éreztem, hogy rám gondol. Összeszorult a torkom.

Este anya bejött hozzám lefekvés előtt.

– Sajnálom, Lili – mondta halkan. – Tudom, hogy nem ezt szeretted volna.

– Miért nem hallgatnak rám? – kérdeztem könnyes szemmel. – Miért nem lehet rajzkészletet kapni? Vagy festéket?

Anya megsimogatta az arcomat.

– Ők így mutatják ki a szeretetüket. Azt hiszik, hogy ezekkel a játékokkal boldoggá tesznek téged.

– De én nem vagyok boldog tőlük! – tört ki belőlem.

Másnap reggel nagymama bejött hozzám a szobába. Látta, hogy a baba ott fekszik az ágyam szélén érintetlenül.

– Lili, valami baj van? Nem tetszik a baba?

Összeszedtem minden bátorságomat.

– Nagymama, én tényleg nagyon szeretem, hogy gondoltok rám… de én inkább rajzolni szeretek. Szeretnék egyszer festéket kapni vagy egy nagy rajzfüzetet.

Nagymama elhallgatott. Láttam rajta a meglepetést és egy kis sértődöttséget is.

– De hát mi mindig babát vettünk neked…

– Tudom – mondtam halkan –, de én más vagyok. Én nem szeretek babázni.

Aznap délután nagypapa is szóba hozta.

– A mai gyerekeknek már semmi sem jó – morogta az újság mögül.

Anya ekkor végre közbeszólt.

– Apa, Lili nem rosszabb vagy hálátlanabb, csak más érdeklik a dolgok. Miért ne lehetne azt támogatni?

Nagypapa csak hümmögött.

A következő hétvégén nagymama egyedül jött át hozzánk. Egy nagy csomagot hozott magával. Amikor kibontottam, egy hatalmas rajzfüzet és egy doboz vízfesték volt benne.

– Nem volt könnyű rávenni magam – mondta zavartan –, de ha ez tesz boldoggá…

Ölelésbe borultunk. Könnyek szöktek a szemembe – most először éreztem igazán, hogy meghallottak.

De nagypapa továbbra is csak fejcsóválva nézett rám legközelebb.

– Nem értem ezt az egészet – mondta csendesen –, de ha neked ez kell…

Azóta minden alkalommal, amikor rajzolok vagy festek, eszembe jut: mennyi idő kellett ahhoz, hogy végre meghalljanak. Vajon tényleg ennyire nehéz elfogadni, hogy minden gyerek más? Miért olyan nehéz néha egyszerűen csak odafigyelni egymásra?