Egy újrakezdés árnyékában: Zsuzsa története a pusztában

– Anyu, miért nem jön haza apa? – kérdezte Anna, miközben a gyertya pislákoló fényében próbáltam elrejteni remegő kezem. A vihar odakint dühöngött, az ablakok zörögtek, mintha maga az éjszaka akarna betörni hozzánk. A válasz ott rekedt a torkomban. Hogy mondjam el egy kilencéves kislánynak, hogy az apja nem jön vissza? Hogy egyedül maradtunk ezen az isten háta mögötti tanyán, ahol még a madár sem jár?

A nevem Zsuzsa. Harmincnyolc éves vagyok, két gyermek anyja. Egész életemben azt tanították: a nő dolga engedelmeskedni, alkalmazkodni. Gábor mellett mindig kicsinek éreztem magam, de hittem benne, hogy ha követem, jó lesz nekünk. Amikor azt mondta, költözzünk ki a városból egy régi parasztházba, nem tiltakoztam. „Majd megszokod, Zsuzsa!” – mondta nevetve. „Itt végre lesz helyünk, nyugalmunk.”

Az első hetekben még volt benne valami romantikus. A gyerekek – Anna és Marci – felfedezték az udvart, a régi kutat, a pajtát. De aztán jöttek a gondok: csöpögött a tető, penészesedett a fal, a kút vize zavaros lett. Gábor egyre többet járt el dolgozni – vagy csak ezt mondta –, esténként pedig fáradtan, ingerülten ült le az asztalhoz.

Aztán egy reggel már nem jött haza. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne haragudj, Zsuzsa. Nem bírom tovább. Próbálj meg boldogulni!” Azóta minden nap úgy telt, mintha egy végtelen télbe ragadtunk volna.

A faluban senkit sem ismertem igazán. A boltban Marika néni néha megszánt egy kis kenyeret féláron, de legtöbbször csak összesúgtak mögöttem: „Az a városi asszony… biztos elüldözte a férjét.” A gyerekek is nehezen viselték. Anna esténként sírt, Marci dühös lett minden apróságért.

Egyik este, amikor már harmadik napja csak krumplit ettünk vacsorára, Marci felcsattant:
– Miért nem megyünk vissza Pestre? Ott legalább volt suli, barátok!
– Nem tudunk most visszamenni – suttogtam. – Nincs hova.
– De apa biztos visszajön! – kiáltotta Anna reménykedve.
– Nem tudom… – mondtam halkan.

A tél kemény volt. A tűzifa elfogyott februárra. Egyik reggel arra ébredtem, hogy Marci köhögése visszhangzik a házban. Lázasan feküdt napokig. A legközelebbi orvos tíz kilométerre volt; gyalog indultam el hóban-sárban gyógyszerért. Útközben majdnem feladtam – de aztán eszembe jutott anyám arca: „Zsuzsa, sose add fel!” Ezt mondta mindig.

A tavasz sem hozott enyhülést. A kertet próbáltam rendbe tenni, de alig termett valami. A gyerekek egyre csendesebbek lettek. Egy este Anna odabújt hozzám:
– Anyu, te sírsz?
– Csak elfáradtam kicsit – hazudtam.
– Szeretlek – suttogta.

Néha úgy éreztem, megfulladok ebben a csendben és magányban. Gábor hiánya minden nap újra meg újra feltépte a sebeket. Próbáltam munkát keresni – takarításra hívtak néha a faluban, de sokszor csak alamizsnát kaptam.

Egy júniusi napon váratlanul megjelent Gábor testvére, Laci.
– Zsuzsa, beszélnünk kell – mondta komoran.
– Mi történt?
– Gábor Debrecenben él most egy másik nővel. Nem fog visszajönni.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le.
– És mi lesz velünk? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Segítek amiben tudok… de neked kell eldöntened, hogyan tovább.

Aznap este órákig ültem az ablakban. Néztem a sötét udvart, hallgattam a tücsköket. Vajon hol rontottam el? Miért nem tudtam elég jó lenni? Miért nem tudtam megvédeni a gyerekeimet ettől az élettől?

A nyár végére elfogytak a tartalékaink. Egyre többször gondoltam arra: talán jobb lenne feladni mindent és visszamenni anyámhoz vidékre – de szégyelltem magam. Mit szólnának az emberek? „Nem bírta ki!” „Elbukott!”

Egy szeptemberi reggelen Anna odajött hozzám:
– Anyu, ha együtt vagyunk, minden rendben lesz?
Ránéztem és láttam benne azt a törékeny reményt, amit én már rég elvesztettem.
– Igen, kicsim – hazudtam újra.

Azóta is minden nap küzdök: magammal, a világgal, az emlékekkel és azzal az érzéssel, hogy talán sosem lesz jobb. De legalább próbáltam… Próbáltam szeretni, kitartani és hinni abban, hogy egyszer majd újra boldogok lehetünk.

Vajon hány nő él még ma is így Magyarországon? Hányan érzik magukat elveszettnek és magányosnak egy újrakezdés árnyékában? Tudunk-e valaha igazán továbblépni?