Amikor az Anyát Hibáztatják: Egy Elfeledett Édesanya Vallomása

– Miért nem hívsz fel soha, Zsófi? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem között egy félig üres kávéscsészével. A lányom sóhajtott a vonal túlsó végén.

– Anya, most nem érek rá. Majd visszahívlak, jó? – mondta sietve, aztán már csak a sípszót hallottam.

A csend szinte fájt. Az ablakon túl az őszi eső kopogott, és én újra egyedül maradtam a gondolataimmal. Azt hiszem, sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok élni: egyedül egy háromszobás lakásban, ahol minden sarokban ott bujkál a múlt emléke.

Tizenhét éves voltam, amikor megismertem Gábort. Ő volt az első szerelmem, és amikor huszonegy évesen összeházasodtunk, mindenki irigyelte a boldogságunkat. Két év múlva megszületett Zsófi, aztán három évre rá Bence is. Azt hittem, örökké tart majd az idill.

De Gábor negyvenöt évesen megváltozott. Egyre később járt haza, és amikor kérdeztem, csak annyit mondott: „Sok a munka.” Egy este azonban lebukott: egy idegen nő parfümjének illata lengte be az ingét. Nem kellett magyarázat.

– Ez nem az, aminek látszik – próbálkozott.

– Akkor mi? – kérdeztem könnyekkel a szememben.

– Szeretlek, de… már nem úgy. Sajnálom.

A válás gyors volt és fájdalmas. Gábor ragaszkodott hozzá, hogy eladjuk a lakást és felezzük meg az árat. Én maradtam volna – hiszen ez volt a gyerekeink otthona –, de ő hajthatatlan volt. Végül kompromisszum született: ő elköltözött, én kifizettem a részét egy kisebb hitellel terhelve magam.

A gyerekek akkor már felnőttek voltak: Zsófi egyetemre járt Budapesten, Bence pedig Németországba ment dolgozni. Azt hittem, legalább ők majd mellettem maradnak. De valami megváltozott bennük is.

– Anya, apa csak boldog akart lenni – mondta Zsófi egyik este.

– És én? Én nem számítok? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Te mindig mindent túldramatizálsz – vágta rá fásultan.

Bence ritkán jelentkezett. Néha küldött egy-egy üzenetet: „Szia anya! Minden oké velem.” De amikor hazajött látogatóba, mindig apánál szállt meg. Gábor új családot alapított egy fiatalabb nővel; közös képeket posztoltak a Facebookon, ahol mindenki mosolygott. Az ismerősök kommentjei alatt ott virítottak a szívecskék: „Milyen szép család!”

Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bűnbak. Ha szóvá tettem valamit, a gyerekeim rám förmedtek:

– Anya, ne légy már ilyen keserű! – mondta Zsófi.

– Apa legalább nem panaszkodik folyton – tette hozzá Bence.

Nem értettem. Hiszen én voltam az, aki éjszakákon át virrasztott mellettük betegen; én voltam az, aki két munkahelyen dolgozott, hogy mindent megadhassak nekik; én voltam az, aki minden karácsonykor összetartotta a családot. Most mégis úgy tűnt, mintha minden rosszért engem hibáztatnának.

Egy nap elhatároztam, hogy beszélek Gáborral. Talán ő tudja, miért fordultak el tőlem a gyerekek.

– Gábor, mondd meg őszintén: mit mondasz rólunk Zsófinak és Bencének? – kérdeztem tőle egy kávézóban.

Ő vállat vont.

– Semmit. Csak azt látják, hogy te mindig szomorú vagy. Próbálj meg örülni az életnek!

Hazafelé menet sírtam az autóban. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat vártam el tőlük? Túl sokat panaszkodtam?

Azóta hónapok teltek el. Zsófi néha felhív – általában csak akkor, ha pénzre van szüksége vagy valami ügyet kell elintézni. Bence ritkán ír; ha hazajön is, csak apával találkozik. A barátnőim szerint új életet kellene kezdenem: járjak el társaságba, utazzak el valahová. De hogyan kezdhetnék új életet úgy, hogy közben minden nap hiányoznak azok, akiket a világon a legjobban szeretek?

Néha azon kapom magam, hogy órákig ülök a régi családi fotók előtt. Nézem azt a régi képet, ahol mindannyian együtt vagyunk a Balaton partján: Gábor átkarol engem, Zsófi és Bence homokvárat építenek. Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

Most pedig itt vagyok: egyedül egy lakásban, amely túl nagy lett számomra. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg csak az számít jó szülőnek, aki mindig mosolyog és sosem mutatja ki a fájdalmát? Vagy lehet-e valaki egyszerre áldozat és bűnbak is?

Talán sosem tudom meg a választ. De ma este is felhívom Zsófit – hátha most végre lesz ideje rám.

Vajon hányan éreznek még így Magyarországon? Hány anya várja hiába a gyerekei hívását? És vajon mikor jön el az idő, amikor újra család lehetünk?