Anyám lemondott az örökségről – Egy családi döntés, ami mindent megváltoztatott
– Nem hiszem el, anya! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem ökölbe szorult. – Hogy tehetted ezt? Hogy mondhattál le a nagymama lakásáról Ella néni javára? Mi lesz velünk?
Anyám csendben nézett rám, a tekintetében fáradtság és valami mély, kimondhatatlan szomorúság ült. – Zsuzsi, Ella mindig is nehezebb helyzetben volt nálunk. Négyen élnek abban a kis lakásban, alig férnek el. Nekünk legalább van hol laknunk, még ha most nem is a saját otthonunkban vagyunk.
A férjem, Gábor csak némán bámult maga elé, miközben a háttérben anyósom, Ilona néni épp a vacsorát készítette. Az egész házban feszültség vibrált. Mióta ideköltöztünk, minden nap egy újabb kompromisszum volt: a reggeli fürdőszobai sorban állás, a közös vacsorák kínos csendje, amikor szóba került a pénz vagy a jövőnk.
A húgom, Andris – aki valójában öcsém, de mindig is kicsiként bántam vele – most érettségizett le, és minden fillérre szüksége volt az egyetemhez. Én dolgoztam egy könyvelőirodában, Gábor pedig egy autószerelő műhelyben robotolt, de még így is csak álmodozhattunk arról, hogy egyszer saját lakásunk lesz.
– Anya, miért nem gondoltál ránk? – kérdeztem halkan, szinte suttogva.
Anyám sóhajtott. – Tudom, hogy nehéz most nektek. De Ella néniék tényleg bajban vannak. A fiának, Lacinak nincs rendes munkája, a menye, Ági meg beteges. A két gyerek meg… – elcsuklott a hangja. – Nem tudtam volna nyugodtan aludni, ha nem segítek rajtuk.
Dühös voltam. Úgy éreztem, anyám elárult minket. Aznap este Gáborral is összevesztünk.
– Zsuzsi, lehet, hogy anyád csak jót akart – mondta fáradtan. – Nézd meg Elláékat. Mi legalább összetartunk.
– De mi lesz velünk? Meddig élünk még itt anyádéknál? Meddig támogatjuk Andrist? – sírtam el magam.
Aznap éjjel alig aludtam. A gondolatok csak kavarogtak bennem: igazságtalanság, harag, félelem. Másnap reggel azonban Ella néni hívott.
– Zsuzsikám! – szólt bele a telefonba remegő hangon. – Nem tudom elmondani, mennyit jelent ez nekünk. Anyukád egy angyal! Ha egyszer tudok segíteni nektek valamiben…
A hangja őszinte volt és hálás. Mégis nehezen tudtam megbocsátani anyámnak.
Hetek teltek el. Egyik este váratlanul Ella néniék állítottak be hozzánk egy nagy tál töltött káposztával és friss pogácsával.
– Gondoltuk, hozunk egy kis vacsorát – mondta Ella néni mosolyogva. – És szeretném, ha tudnátok: Laci talált munkát! Most már talán könnyebb lesz nekünk is.
Az asztal körül ülve először éreztem azt hónapok óta, hogy tényleg család vagyunk. Gábor apja viccelődött Lacival, Ilona néni Ágit faggatta a gyerekekről, Andris pedig végre felszabadultan nevetett.
Az este végén Ella néni félrehívott.
– Zsuzsi, tudom, hogy nehéz volt neked elfogadni ezt az egészet. De szeretném megköszönni neked is. Ha egyszer szükségetek lesz valamire…
A szavai lassan oldani kezdték bennem a haragot.
Pár héttel később Andris felvételt nyert az egyetemre ösztöndíjjal. Gábor műhelyében előléptették. És egy nap Ilona néni félrehívott:
– Zsuzsikám, beszéltem apáddal. Szeretnénk segíteni nektek az önrészben a lakáshitelhez. Látjuk, mennyit dolgoztok és mennyit segítetek Andrisnak is.
Először nem akartam elhinni. Aztán rájöttem: anyám önzetlensége valahogy visszahatott ránk is. Mintha azzal, hogy ő segített Elláéknak, valami jó energia indult volna el a családban.
Egy este leültem anyámmal egy csésze tea mellé.
– Anya… haragudtam rád – mondtam ki végre. – De most már értem. Talán tényleg ez volt a helyes döntés.
Anyám megszorította a kezem.
– Tudod, Zsuzsi, néha az életben nem azt kapjuk vissza, amit adunk… hanem sokkal többet.
Most már én is így érzem. De vajon mindig ilyen szerencsések lehetünk? Megéri-e mindig önzetlennek lenni ebben a világban? Mit gondoltok ti erről?