Amikor Anyósom Beköltözött: Egy Otthon, Két Akarat – A Saját Lakásunkban

– Nem hiszem el, hogy már megint nem pakoltad el a cipőidet, Zsuzsa! – csattant fel Ilona, anyósom, ahogy belépett a nappaliba. A hangja éles volt, mint a frissen fenett kés, és én már előre összerezzentem.

Pedig csak három hete költözött hozzánk, amikor elvesztette az albérletét Óbudán. Laci, a férjem, persze rögtön felajánlotta neki a kanapét, mondván: „Anyámnak most szüksége van ránk.” Én is egyetértettem vele – legalábbis akkor még azt hittem, hogy ez csak átmeneti lesz. Hogy majd együtt főzünk vasárnaponként, és Ilona hálás lesz minden apró figyelmességért. De már az első héten világossá vált, hogy Ilona nem vendégnek érzi magát, hanem háziasszonynak.

– Ilona néni, elnézést, csak most jöttem haza a munkából – próbáltam kedvesen válaszolni, miközben a táskám még mindig a vállamon lógott.

– Nem kell nekem magyarázkodni! Nálam rend volt mindig is. Itt is az lesz! – vágta rá, majd hangosan felsóhajtott, és elkezdte összeszedni a cipőimet.

Laci ekkor lépett be a konyhából. – Anyu, hagyd már Zsuzsát! Egész nap dolgozott – mondta csendesen.

– Én csak segítek! – vágott vissza Ilona, de közben úgy nézett rám, mintha én lennék az oka minden bajának.

A napok teltek, és Ilona egyre több szabályt vezetett be. A hűtőben mindennek címkéje lett: „Ilona lekvárja”, „Laci joghurtja”, „Zsuzsa salátája”. A fürdőszobában külön törölközőt kaptunk – de az enyémet mindig máshová tette. A reggeli kávémat sosem találom ott, ahol hagytam. És minden este, amikor Laci és én leültünk volna egy film elé, Ilona beült közénk a kanapéra, és elkezdte mesélni a régi történeteit arról, hogyan nevelte fel Lacit egyedül.

Egyik este végül nem bírtam tovább. Amikor Ilona már harmadszor szólt rám aznap ugyanazért – hogy miért nem töröltem le a mosdókagylót –, elvesztettem a türelmemet.

– Ilona néni! Ez az én otthonom is! Szeretném, ha néha figyelembe venné az én szokásaimat is! – mondtam remegő hangon.

Ilona megállt egy pillanatra. A szeme villant. – Hálátlan vagy! Én csak segíteni akarok! Ha nem tetszik, elmegyek!

Laci közénk állt. – Ne veszekedjetek már! Mindannyian fáradtak vagyunk. Anyu, Zsuzsa is itthon van. Próbáljunk meg együtt élni.

De Ilona nem engedett. Másnap reggel korábban kelt fel nálam, és hangosan csörömpölt a konyhában. A kávéfőzőt úgy rakta le az asztalra, hogy beleremegett a pohár. Amikor bementem hozzá, csak ennyit mondott:

– Nem akarok terhére lenni senkinek.

A következő hetekben minden nap egyre feszültebb lett a légkör. Laci próbált közvetíteni köztünk, de ő is egyre fáradtabb lett. Egy este aztán sírva fakadtam a fürdőszobában. Nem tudtam eldönteni: én vagyok túl érzékeny? Vagy tényleg túl sok Ilona jelenléte?

Egyik péntek este Laci hazahozott egy üveg bort. – Próbáljunk meg beszélgetni hármasban – mondta halkan.

Leültünk az asztalhoz. Ilona mereven ült velem szemben.

– Anyu – kezdte Laci –, tudjuk, hogy nehéz neked most. De nekünk is nehéz ez így. Zsuzsa is szeretné otthon érezni magát.

Ilona először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Nekem sosem volt saját otthonom igazán. Mindig másokhoz kellett alkalmazkodnom. Most azt hittem, végre lehet egy helyem…

A szavai megleptek. Hirtelen nem láttam benne az ellenséget, csak egy magányos asszonyt, aki egész életében másokhoz igazodott.

– Ilona néni… – mondtam csendesen –, próbáljunk meg kompromisszumot találni. Szükségünk van egymásra… de mindannyiunknak kell egy kis tér.

Aznap este először ültünk le úgy vacsorázni hármasban, hogy nem volt feszültség a levegőben. Persze nem oldódott meg minden varázsütésre. Még sokszor voltak vitáink: ki mikor használja a fürdőt reggelente; ki főz vasárnap; kié legyen az utolsó szelet kalács.

De valami megváltozott bennem is: már nem csak azt láttam Ilonában, aki mindent irányítani akar – hanem azt az embert is, aki egész életében küzdött azért, hogy valahol otthonra leljen.

Most itt ülök a nappaliban, hallgatom Ilona halk szuszogását a másik szobából. Néha még mindig bosszantanak a szokásai – de már értem őt egy kicsit jobban.

Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hány család próbálja megtalálni az egyensúlyt segítőkészség és önvédelem között? Ti mit tennétek a helyemben?