„El akartam válni Gábortól a megcsalása után” – De a szüleim közbeléptek, és megállítottak

– Hogy volt képes ezt tenni velem? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonom kijelzőjét bámultam. A képernyőn még mindig ott világított az az üzenet, amit véletlenül találtam meg Gábor telefonján: „Köszönöm a tegnap estét, csodálatos voltál.” A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Az egész világom egy pillanat alatt omlott össze.

Gáborral tizennyolc évesen ismerkedtem meg, amikor elsőéves voltam a szegedi egyetemen. Akkoriban nem érdekelt semmi más, csak a tanulás és a barátaim. Ő volt az a srác, akit minden lány megnézett: magas, barna hajú, mindig mosolygott, és valahogy mindenkihez volt egy kedves szava. Soha nem gondoltam volna, hogy pont engem választ majd. De megtette. Egy év múlva már együtt jártunk, három év után pedig eljegyzett.

A házasságunk első évei boldogok voltak. Egy kis panellakásban laktunk Újszegeden, esténként közösen főztünk, hétvégén kirándultunk a Tisza-parton. Aztán jöttek a mindennapok: munkahelyi stressz, anyagi gondok, és persze a család állandó nyomása – mikor lesz már gyerek? Gábor egyre többet dolgozott, én pedig magányosnak éreztem magam. Egyre kevesebbet beszélgettünk, esténként csak némán ültünk egymás mellett a kanapén.

Aztán jött az a bizonyos este. Gábor későn ért haza, furcsán viselkedett. Amikor elaludt, valamiért késztetést éreztem, hogy belenézzek a telefonjába. Ott találtam azt az üzenetet. Először csak sírtam, aztán dühös lettem. Másnap reggel, amikor felébredt, nem bírtam tovább magamban tartani.

– Ki az a Zsófi? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor arca elsápadt. – Nem tudom, miről beszélsz…

– Ne hazudj! Láttam az üzeneteiteket! – kiabáltam rá.

Csend lett. Végül bevallotta: hónapok óta viszonya van egy kolléganőjével. A világom darabokra hullott. Aznap este összepakoltam néhány ruhát és hazamentem anyuékhoz.

A szüleim háza mindig menedék volt számomra. Anyu azonnal átölelt, apu csak csendben megsimogatta a vállamat. Másnap reggel azonban már más hangulat uralkodott.

– Kislányom, gondold át ezt még egyszer – mondta anyu óvatosan. – Egy házasságban vannak nehézségek…

– Anyu! Megcsalt! Hogy várhatod el tőlem, hogy ezt megbocsássam?

– Mi is átéltünk nehéz időket apáddal – szólt közbe apu. – De ha mindenki az első problémánál feladná…

Dühös lettem rájuk is. Miért nem értenek meg? Miért mindig csak az számít, hogy „mit szól majd a falu”, vagy hogy „egy nőnek tűrnie kell”? Napokig nem beszéltem Gáborral. Ő közben folyamatosan hívogatott, üzeneteket írt: „Sajnálom”, „Tévedtem”, „Adj még egy esélyt”.

Egyik este anyu leült mellém a konyhában.

– Tudom, hogy most haragszol ránk is – mondta halkan –, de mi csak azt akarjuk, hogy boldog légy. Nem akarjuk, hogy egyedül maradj…

– Inkább lennék egyedül, mint megalázva! – vágtam rá.

– Az élet nem fekete-fehér – sóhajtott anyu. – Gondolj bele: ha most elválsz, mindenki tudni fogja. A nagynénéd már így is pletykál… És mi lesz veled később? Harminc évesen újrakezdeni nem könnyű.

A szavai fájtak. Mintha az én érzéseim nem számítanának, csak az, hogy mit gondolnak mások. De valahol mélyen féltem is: mi lesz velem egyedül? Lesz-e még valaha valaki mellettem?

Végül engedtem a nyomásnak. Visszaköltöztem Gáborhoz, de minden megváltozott. Már nem bíztam benne. Minden mozdulatát figyeltem, minden üzenetétől összerezzentem. Ő próbált kedves lenni, virágot hozott, vacsorát főzött – de én már nem tudtam ugyanúgy szeretni.

Egy este Gábor leült mellém.

– Tudom, hogy mindent elrontottam – mondta megtörten –, de szeretlek. Kérlek, adj még időt!

Nem válaszoltam. Csak ültem némán és azon gondolkodtam: vajon tényleg én döntök az életemről? Vagy mindig mások elvárásai szerint kell élnem?

Azóta eltelt két év. Még mindig együtt vagyunk, de valami végleg eltört bennem. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat a nőket, akik mernek lépni – akik kiállnak magukért.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg jobb néha egyedül maradni, mint egy hazugságban élni?