Az esküvő után jöttem rá, hogy a férjem csak az anyjára hallgat – Bárcsak előbb felismertem volna, mennyire hagytam magam irányítani

– Miért kell mindig mindent úgy csinálnunk, ahogy anya mondja? – szakadt ki belőlem egy este a konyhában, miközben Gergő épp a vacsorát melegítette. Az ablakon túl a novemberi szél cibálta a kopasz ágakat, bennem pedig egyre nőtt a feszültség.

Gergő csak vállat vont. – Anyának igaza van, így egyszerűbb lesz minden. Meg amúgy is, ő jobban tudja, hogyan kell egy háztartást vezetni.

A szívem összeszorult. Az esküvőnk után két héttel már Ilona néni lakásában éltünk Zuglóban. Azt mondták, így könnyebb lesz az összeszokás, és amíg nem veszünk saját lakást, legalább spórolunk. Nekem volt egy kis garzonlakásom Újpesten, de Gergő anyja ragaszkodott hozzá, hogy nála lakjunk. „Együtt minden könnyebb!” – mondta mosolyogva az esküvő utáni ebéden.

Az első napokban próbáltam alkalmazkodni. Ilona néni minden reggel friss kávéval és kakaós csigával várt minket, de hamar rájöttem: ez nem vendégszeretet, hanem kontroll. Mindenbe beleszólt: mit főzzek, hogyan mossak, mikor takarítsak. Ha valamit másképp csináltam, mint ő szokta, csak annyit mondott: „Nálunk ez így szokás.”

Egy este Gergővel moziba akartunk menni. Már felvettem a kabátom, amikor Ilona néni megjelent az ajtóban.
– Hova-hova ilyen későn? Holnap korán keltek! Inkább pihenjetek le időben.
Gergő rám nézett, majd letette a kulcsát.
– Igaza van anyának. Majd máskor megyünk.

Akkor éreztem először igazán, hogy elveszítem önmagam. Próbáltam beszélni Gergővel erről.
– Szeretlek, de úgy érzem, mintha nem is lenne beleszólásom az életünkbe – mondtam neki halkan.
Ő csak megölelt.
– Ne aggódj, anya csak segíteni akar.

De Ilona néni nem segített – irányított. Egyik vasárnap reggel például bejött a szobánkba anélkül, hogy kopogott volna.
– Fel kell kelni! A vasárnapi ebédet nem főzi meg magától senki!
Gergő azonnal pattant ki az ágyból. Én még félálomban voltam.
– Nem lehetne legalább hétvégén egy kicsit tovább aludni? – kérdeztem halkan.
Ilona néni rám nézett.
– Itt rend van és rendszer! Ha nem tetszik, lehet menni!

Aznap délután sírva hívtam fel a legjobb barátnőmet, Katát.
– Nem bírom tovább! Mintha nem is lenne saját életem – zokogtam a telefonba.
Kata próbált vigasztalni.
– Beszélj Gergővel! Állj ki magadért!

De Gergő mindig csak azt hajtogatta: „Anyának nehéz volt egyedül felnevelni engem. Most végre boldog lehet.”
Éreztem a bűntudatot is – mintha hálátlanság lenne tiltakozni. De közben egyre inkább elveszítettem önmagam.

A karácsony volt a mélypont. Anyáméknál akartam tölteni az ünnepet vidéken. Ilona néni azonban kijelentette:
– Karácsonykor a család együtt van! Gergő sosem hagyott el engem az ünnepeken!
Gergő rám nézett – láttam rajta a vívódást –, de végül csak ennyit mondott:
– Maradjunk inkább itt…

Aznap este sírva feküdtem le. Anyám hívott telefonon.
– Kislányom, mi történik veletek? Miért nem jöttök?
Nem tudtam mit mondani. Szégyelltem magam – mintha elárultam volna a saját családomat is.

Az újév után eldöntöttem: változtatnom kell. Egyik este leültem Gergővel beszélgetni.
– Nem bírom tovább ezt az életet! Szeretlek, de ha nem állsz ki mellettem, elmegyek innen!
Gergő először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Nem tudom anyát magára hagyni…

Akkor értettem meg igazán: Gergő sosem fog elszakadni az anyjától. Éjszaka összepakoltam pár ruhát és visszamentem a saját lakásomba. Ilona néni csak annyit mondott reggel:
– Tudtam én, hogy nem vagy hozzánk való.

Azóta eltelt fél év. Néha még mindig bűntudatom van – vajon elég kitartó voltam? Lehetett volna másképp? De most már újra önmagam vagyok. Dolgozom, találkozom a barátaimmal, és lassan újra megtanulok bízni magamban.

Néha mégis eszembe jut: miért olyan nehéz Magyarországon felnőttként önálló döntéseket hozni? Miért hagyjuk sokszor, hogy mások – akár a családunk – irányítsák az életünket? Vajon ti mit tettetek volna a helyemben?