„Amióta nem tudom támogatni a lányomat, nem láthatom az unokámat” – Egy nyugdíjas anya vallomása

– Anya, most tényleg nem tudsz segíteni? – kérdezte Dóra, a lányom, miközben a telefonban hallottam, ahogy az unokám, Marci a háttérben játszik. A hangja fáradt volt, de inkább türelmetlen, mint szomorú. – Tudod, mennyire nehéz most minden…

A szívem összeszorult. Már megint ugyanaz a beszélgetés. Már megint ugyanaz a kérés. És én már megint ugyanazt a választ adtam: – Dóra, drágám, tudod, hogy már nem dolgozom. A nyugdíjam alig elég a rezsire és a gyógyszerekre. Nem tudok többet adni.

Csend lett. Olyan csend, amitől az embernek bűntudata támad, még akkor is, ha semmi rosszat nem tett. – Jó, anya – mondta végül halkan –, majd megoldom valahogy. Most mennem kell.

Letette. Nem volt „szeretlek”, nem volt „puszi”, csak a vonal sípolása maradt utánunk.

Azóta három hét telt el. Három hét, hogy nem hívott fel. Három hét, hogy nem láttam Marcit. Pedig régen minden hétvégén nálam voltak. Sütöttem nekik palacsintát, Marci segített kakaót keverni, Dóra pedig panaszkodott a munkahelyére vagy a férjére, Zsoltra. Én pedig hallgattam őket, és amikor elmentek, mindig egy húszezrest csúsztattam Dóra zsebébe. Tudtam, hogy szükségük van rá.

Most viszont már nincs miből adnom. A gyógyszereim ára az egekben, a villanyszámla is nőtt, és a boltban minden drágább lett. Néha azon kapom magam, hogy számolom a filléreket a pénztárnál. És közben hiányzik Marci nevetése, ahogy az ölembe ül és mesét kér.

A múlt héten próbáltam felhívni Dórát. Kicsöngött, de nem vette fel. Írtam neki üzenetet: „Hiányzol. Hiányzik Marci is. Mikor jöttök át?” Nem válaszolt.

Aztán tegnap találkoztam Évával a lépcsőházban. Ő is nagymama, csak neki három unokája van. – Na és Marci? – kérdezte mosolyogva. – Rég láttam nálad.

Először csak vállat vontam. Nem akartam beavatni senkit a családi bajainkba. De aztán kibukott belőlem: – Dóra haragszik rám. Mert már nem tudok pénzt adni nekik.

Éva arca elkomorult. – Ugyan már! Egy anya nem pénztárca! – mondta felháborodva.

De vajon tényleg így van? Vagy én rontottam el mindent? Túl sokat adtam? Túl keveset követeltem vissza? Talán elkényeztettem Dórát? Talán azt hitte, hogy mindig ott leszek mögötte anyagilag is?

Emlékszem, amikor Dóra megszületett, egyedül maradtam vele. Az apja elhagyott minket még az első születésnapja előtt. Akkor megfogadtam: mindent megadok neki, amit csak tudok. Dolgoztam a postán reggelente, délután takarítottam egy irodaházban, esténként pedig varrtam otthon másoknak függönyt vagy ruhát. Nem volt könnyű, de boldog voltam, ha láttam Dórát mosolyogni.

Aztán felnőtt lett. Férjhez ment Zsolthoz – sosem kedveltem igazán azt a fiút, de elfogadtam a döntését. Amikor Marci megszületett, újra éreztem azt az örömöt, amit csak egy nagymama érezhet.

De most… most úgy érzem magam, mint egy kidobott kabát a szekrény alján.

Tegnap este újra próbálkoztam: felhívtam Dórát. Ezúttal felvette.

– Szia anya – mondta fáradtan.

– Szia kicsim! Csak hallani akartalak… és Marcit is…

– Most nem alkalmas – vágott közbe gyorsan –, Marci alszik.

– Dóra… mi történt? Miért nem jöttök már át? Hiányoztok nekem.

Hosszú csend következett.

– Anya… nézd… most minden nagyon nehéz… Zsolt elvesztette az állását… én is kevesebbet dolgozom… És te sem tudsz segíteni… Nem akarom terhelni téged sem…

– De hát én nem csak pénzt akarok adni! Szeretném látni az unokámat! Szeretnék veletek lenni!

– Majd jelentkezünk – mondta halkan, aztán letette.

Sírtam aznap este. Sírtam, mert úgy éreztem, mintha meghalt volna valami bennem. Mintha Dóra csak addig szeretett volna igazán, amíg adni tudtam neki valamit.

Másnap reggel Éva átjött egy kávéra.

– Ne hagyd annyiban! – mondta határozottan. – Írj neki levelet! Mondd el neki mindent! Hogy mit érzel! Hogy mennyire hiányoznak!

Így hát leültem és írtam:

„Drága Dóra! Tudom, hogy most nehéz nektek is. De nekem is fáj, hogy eltávolodtunk egymástól. Nem csak pénzből áll egy család! Én szeretlek titeket akkor is, ha nincs miből adnom. Az unokám vagy te sosem voltatok teher számomra! Csak azt szeretném, ha újra együtt lehetnénk.”

Elküldtem az üzenetet és egész nap vártam a választ. Este végül jött egy rövid üzenet: „Majd beszélünk.”

Azóta is várok.

Minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg csak addig voltam fontos Dórának, amíg pénzt adhattam? Vagy csak most túl büszke ahhoz, hogy elfogadja: nekem sincs már miből segítenem?

Ti mit gondoltok? Egy anya tényleg csak addig számít, amíg támogatni tudja a gyerekét? Hol rontottuk el mi magyar anyák ezt az egészet?