Katalin harminc év után döntött: Elég volt a láthatatlan áldozatokból

– Katalin, ezt most komolyan mondod? – kérdezte László, a férjem, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a keze remegett a bögre körül. A gyerekek már kirepültek, csak mi maradtunk ebben a túl nagyra nőtt, csendes lakásban. A falon még ott lógtak a régi családi fotók: Eszter ballagása, Gergő első biciklije, Anna születésnapja. Mindegyiken mosolygok – de már nem emlékszem, mikor voltam utoljára igazán boldog.

– Igen, Laci. Válni akarok – mondtam ki újra, most már hangosabban. A szívem hevesen vert, mintha egy szakadék szélén állnék. Nem a harag beszélt belőlem, hanem valami mély, csendes szomorúság.

László csak bámult rám. Az arca megkeményedett, ahogy mindig, amikor valami olyat hallott tőlem, amit nem akart elfogadni. – Miért most? Harminc év után? Miért nem szóltál korábban?

Hogyan is mondhattam volna? Hogy magam sem vettem észre, mikor kezdtem el eltűnni? Hogy minden napom ugyanúgy telt: reggel felkeltem, főztem, dolgoztam a könyvtárban, hazajöttem, vacsorát csináltam, mosogattam. Hétvégén jöttek az unokák – Eszter már kétszeres anyuka –, mindenki boldognak látott. De én csak egy árnyék voltam önmagamnak.

Fiatalon más voltam. A barátnőimmel stoppoltunk Erdélybe, sátoroztunk a Balaton partján, egyszer még Rómáig is eljutottam egy hátizsákkal és egy térképpel. Akkor azt hittem, az élet tele van lehetőségekkel. Aztán jött László: magas, komoly fiú volt az egyetemről. Szerettem benne a biztonságot, amit adott. De ahogy múltak az évek, ez a biztonság börtönné vált.

A gyerekek születése után minden megváltozott. Először csak egy évre maradtam otthon Eszterrel, aztán jött Gergő, majd Anna. Mire észbe kaptam, már tíz éve nem utaztam sehová. A könyveim porosodtak a polcon. László mindig azt mondta: „Majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek.” De amikor nagyobbak lettek, akkor is mindig volt valami fontosabb: lakásfelújítás, autócsere, Eszter esküvője.

Az utolsó csepp az volt, amikor tavaly nyáron Anna megkérdezte tőlem: – Anya, te mit szeretsz csinálni? – És én nem tudtam válaszolni.

Azóta minden este ezen gondolkodtam. Néha sírtam is titokban. Próbáltam beszélni Lászlóval: „Menjünk el valahová kettesben! Próbáljunk ki valami újat!” De ő csak legyintett: „Majd jövőre.”

Aztán egy este Eszter hívott fel sírva: „Anya, nem bírom tovább! Bence sosem hallgat meg.” Hallgattam őt, vigasztaltam – és közben rájöttem: ugyanazt az életet éli, mint én. Ugyanazokat az álmokat temeti el magában.

A döntés lassan érlelődött bennem. Nem egyik pillanatról a másikra történt. Először csak arról álmodoztam, hogy egyedül utazom el valahová. Aztán arról, hogy újra festeni kezdek – régen szerettem festeni. Végül rájöttem: amíg ebben a házasságban élek, sosem leszek önmagam.

Amikor kimondtam Lászlónak a válást, először dühös lett. – Ez önzés! – kiabálta. – Gondoltál a gyerekekre? Az unokákra? Mit fognak szólni a barátaink?

– Egyszer az életben szeretnék magamra gondolni – suttogtam.

A következő hetek pokoliak voltak. Eszter napokig nem beszélt velem. Gergő dühösen rám csapta a telefont: „Anya, te tönkreteszed a családot!” Anna csak sírt: „Miért most?”

A barátnőim közül is többen elfordultak tőlem. „Katalin, ennyi idősen már minek újrakezdeni?” – kérdezte Ildikó. „Nem félsz az egyedülléttől?”

De én már nem féltem. Inkább attól féltem volna, hogy így halok meg: csendben, láthatatlanul.

Az első napok nehezek voltak az üres lakásban. De aztán vettem egy jegyet Pécsre – csak úgy, egyedül –, és végigsétáltam az óvároson. Vettem egy vázlatfüzetet is. Leültem a Széchenyi téren egy padra és rajzolni kezdtem.

Most itt ülök újra otthon, nézem a rajzaimat és először érzem azt: élek.

Tudom, sokan elítélnek majd ezért a döntésért. De vajon tényleg önzés az, ha valaki harminc év után végre önmagát választja? Vajon hány nő él még így Magyarországon – csendben feladva önmagát? Ti mit tennétek a helyemben?