„Anyósom mindent a sógoromra hagyott – és én ezt nem tudom elfogadni”

– Ez nem lehet igaz! – szakadt ki belőlem, amikor anyósom, Ilona néni kimondta a végső szavakat. A nappali tele volt: ott ült a férjem, Gábor, a sógorom, Zsolt, Zsolt felesége, Erika, a két unoka, sőt még Ilona néni régi barátnője, Margit is. Mindenki feszült volt, de én úgy éreztem, mintha egy színházi előadás közepébe csöppentem volna – csak éppen ez az előadás az én életemről szólt.

Ilona néni hangja remegett, de határozott volt: „A lakást Zsoltra hagyom. A nyaralót is. Gábor, te tudod, hogy mindig is Zsolt volt az, aki mellettem állt, amikor szükségem volt rá.”

Gábor arca elsápadt. Láttam rajta a döbbenetet, de nem szólt egy szót sem. Én viszont nem bírtam magamban tartani:

– És Gábor? Ő semmit sem kap? – kérdeztem remegő hangon.

Ilona néni rám nézett, mintha egy idegen lennék. „Gábor mindig is jól boldogult. Nektek ott van a házatok, a munkahelyetek. Zsolt viszont… neki most nagy szüksége van minden segítségre.”

A levegő megfagyott. Erika diadalmasan mosolygott, Zsolt zavartan lesütötte a szemét. Margit próbált valamit mondani, de Ilona néni leintette: „Ez az én döntésem.”

Hazafelé Gábor némán vezetett. Az ablakon bámultam kifelé, próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Aztán kitört belőlem:

– Ez nem igazságos! Hogy teheti ezt veled? Mindig ott voltál neki! Amikor kórházba került, te ápoltad! Zsolt akkor is csak egyszer jött be hozzá.

Gábor csak megrázta a fejét:

– Ne haragudj rá. Ő így döntött. Nem akarok haragot.

De én nem tudtam elengedni. Napokig nem aludtam rendesen. Folyton az járt a fejemben: miért mindig azok járnak jól, akik kevesebbet tesznek le az asztalra? Miért kell Gábornak mindig mindent eltűrnie?

A következő vasárnap családi ebédre hívtak minket Ilona nénihez. Már az ajtóban éreztem a feszültséget. Erika mosolya most még szélesebb volt.

– Na, hogy vagytok? – kérdezte gúnyos hangsúllyal.

– Köszönjük, jól – feleltem ridegen.

Az asztalnál mindenki kerülte a tekintetemet. Csak Zsolt próbált beszélgetést kezdeményezni:

– Tudom, hogy nehéz ez most nektek… De anya tényleg úgy gondolja, hogy nekem nagyobb szükségem van rá.

– És te ezt elfogadod? – kérdeztem halkan.

Zsolt vállat vont:

– Nem az én döntésem volt.

Az ebéd alatt Ilona néni többször is megjegyezte: „Remélem, nem lesz ebből harag.” De én már nem tudtam úgy nézni rá, mint régen. Minden mozdulata emlékeztetett arra az igazságtalanságra.

Otthon Gábor próbált vigasztalni:

– Nem az örökség számít. Nekem te vagy a legfontosabb.

De én nem tudtam elengedni. Úgy éreztem, mintha megaláztak volna minket. Mintha Gábor semmit sem érne az anyja szemében.

Egy este felhívtam anyukámat. Elmeséltem neki mindent.

– Kislányom – mondta –, tudod jól, hogy a családokban mindig vannak kedvencek. De ne hagyd, hogy ez tönkretegye a házasságodat.

De hogyan ne hagyjam? Hogy lehet ezt feldolgozni?

A következő hetekben egyre távolabb éreztem magam Ilona nénitől és az egész családjától. Nem tudtam őszintén mosolyogni rájuk. Gábor próbált közvetíteni, de láttam rajta is a fájdalmat.

Egy este Gábor leült mellém:

– Szeretném, ha elengednéd ezt. Nem akarok haragot vinni magammal tovább. Anya így döntött – lehet, hogy hibázott, de ő már nem fog változni.

– De te nem vagy dühös? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Dühös vagyok – mondta halkan –, de nem akarom elveszíteni a családomat emiatt.

Azóta is keresem magamban a választ: vajon tényleg önző vagyok? Vagy jogosan érzem igazságtalannak ezt az egészet? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg el kellene engednem ezt a sérelmet?